Advent idején túlságosan is sokat futkosnak a paptestvérek beleizzadnak, tönkremennek, az asszonyok takarítanak, sütnek-főznek, a férfiak is teszik a magukét, úgy kifárasztjuk magunkat, hogy ebben a fáradtságban elveszhet a meghittség, melegség, boldogság. Én is sokaknak adtam mindig ajándékot. Ahogy öregszem, majd megírom nekik, hogy most már „csak” az imádság marad, de minden nap, értük. Azt hiszem, hogy ez a „csak”, ez nem a karácsonyi ajándékozás lecsökkentése – mondta Barsi Balázs atya, akivel az adventi várakozásról, gyermekkori karácsonyokról, és arról is beszélgetett a Vasárnap.hu újságírója, miért gyönyörű a „Csendes éj” című dal.
– Balázs atyának hogyan telik az adventi időszak? Sok munkával, feladattal?
– Igen, leginkább a beszédekre, előadásokra való készüléssel, ami valójában számomra egy nagy lehetőség, mert mindig azt keresem, hogy nekem mit mond az evangélium, nem a híveknek. Az a prédikáció, ahol a pap saját magának beszél, az lehet a legrosszabb és a legjobb. Mindannyian emberek vagyunk, ugyanazokkal a kísértésekkel, reményekkel, örömökkel. Arra törekszem, hogy engedjem megérinteni a szívem Isten igéjével. Ha az advent – adventus – az eljövetel, akkor készülni is kell rá. Ez a készület persze nem kényszeríti Istent arra, hogy eljöjjön. Viszont, ha készületlen fogadjuk, akkor talán nem tudja azt adni, amit ő akar: vagyis önmagát. Az advent és karácsony nagy leckéje az, hogy nem valamit akart adni Isten… Mi meg mindig csak valamit kérünk! Mikor kérjük már azt, hogy jöjj el, Uram Jézus, de egészen?
És persze, szükségünk van az ajándékaira. Szükségünk van egészségre, ételre, italra, meleg szobára, testvéri szeretetre. Mindazonáltal nem hiszem, hogy Isten tud kisebb szeretettel szeretni, mint azzal a totálissal, amely a Szentháromságban van. Ezért Ádámot az ő képére teremtette, vagyis Jézus Krisztusban teremtette. Az Úr akkor is eljött volna – a második isteni személy –, ha sose lett volna bűn. Nem igaz, hogy a bűn hozta világra. Hanem azért jött, hogy segítsen azon, aki kiszakadt belőle, aki kitépte magát az isteni kegyelemből, a Szentháromság életéből, amelyet a Fiúisten megtestesülésében adott az embernek. Isten szeretete nem osztható, ő egyedül szeret engem. Ez olyan nagy misztérium! Talán egy családban megtapasztalható hasonló: nagymamát egyszer kérdeztük, hogy melyikünket szereti legjobban, azt mondta, hogy bármelyik ujját, ha megvágja, ugyanúgy fáj. Az Isten szeretete tulajdonképpen nem osztható, a fiában szeret, de a másikat is! És a szeretet az nemcsak érzelem, nemcsak egymás megajándékozása, egymás szolgálata, hanem a szeretet az Isten élete, ezért nem is mindig kell érezni azt, hogy én szeretek-e, vagy engem szeretnek. Mert miénk a kegyelem. A vértanúk mutatják be, hogy nagyobb szeretete senkinek sincs, mint annak, aki életét adja barátaiért. Cseppenként is odaadhatjuk az életünket. A karácsony is erre hív, mert hatalmas a készülődés. Túlságosan is sokat futkosnak a paptestvérek beleizzadnak, tönkremennek, az asszonyok takarítanak, sütnek-főznek, a férfiak is teszik a magukét, úgyhogy úgy kifárasztjuk magunkat, hogy ebben a fáradtságban elveszhet a meghittség, melegség, boldogság. Helyette tüzek robbannak ki, kis veszekedések a rendházakban, a családokban. Igen, fontos az ajándék, fontos, hogy minden meglegyen, de hogyha arra megy rá a hangsúly, akkor kifáradunk. És nem lehet fokozni. A végtelent tudom adni: Isten szeretetével szeretni téged, de az ajándékokat nem tudom fokozni.
Én is sokaknak adtam mindig ajándékot. Ahogy öregszem, majd megírom nekik, hogy most már „csak” az imádság marad, de minden nap, értük. Azt hiszem, hogy ez a csak, ez nem lecsökkentése a karácsonyi ajándékozásnak.
– Személyesen hogyan hangolódik a karácsonyra? Mi az, ami nem a szerzetestársakkal, nem a hívekkel, nem a beszédekkel, nem a napi feladatokkal kapcsolatos?
– Ez a prédikációra való készület, meg a szentmiséim. Egyre jobban átélem azt, hogy a készület hiányzik. Sokszor misézek a régi rítusban is a püspök atya megbízásából. Legutóbb vagy 110 fiatal volt ott, és elővettem az öltözködési imákat. Amikor a vállamra, fejemre teszem a vállkendőt, az üdvösség sisakját, akkor fölveszem az albát, hogy „moss meg engem fehérre az ártatlan bárány vérével, hogy bár méltatlan vagyok, mégis alkalmas legyek az üdvözítő szenvedést ünnepelni.”
Aztán a cingulust: „övezz át engem az önmegtartóztatás övével, és oltsd ki bennem a tisztátalanság vágyát!” És a manipulus: a sírás és az örvendezés jele. És a dicsőség stólája, az utolsó és legnagyobb papi jel. Ha börtönben szenvedve kint a Gulágon a keleti pap gyóntatott, akkor legalább egy madzagot tett a nyakába stóla helyett. Ajánlom is a kedves paptestvéreimnek, ne hagyják el a misét. Én nem a híveknek misézek. A híveknek mutatjuk be a pásztorjátékot, meg a híveknek prédikálunk, de én nem a híveknek misézek. Én Krisztussal az örök Atyának a Szentlélekbe ajánlom fel, vele együtt, a világ üdvösségét, magát az ártatlan bárányt, akár ott vannak a hívek, akár nem. Nem kell okvetlenül a jelenlét. A Gulágon hányan vették körül áhítatos lélekkel Olofsson Placid atyát? És az is mise volt, de még mennyire! Az advent a szentmise és a szentségek kiszolgáltatása által egy egészen egyéni papi és szerzetesi esemény tud lenni. És azért azzal is készülök, hogy mindig van egy kis fenyőfa a szobámban, azt föl is díszítem. Mindig, mert az otthonira is emlékeztet. Van lent az ebédlőnkben, bent a templomban, és bekapcsolom mindenképpen azt a kis plim-plim zenélő képet, ami a szülőfalumból van, ott van benne a karácsony jelenete, és az játssza a „Stille Nacht”-ot, ami bár nem a világ legmagasabb liturgikus éneke, de gyönyörű.
Gyönyörű, mert szentséges éjről beszél. Tehát egy olyan világból beszél, ahol még tudták, hogy van szakrális idő és szakrális tér. Tudták, hogy az az éjszaka különbözik mindentől, az kiugrik az idő lapos horizontjából, az a szeretetnek az ideje és a szeretet helye. Ezért bízom abban, hogy óriási megújulás vár a kereszténységre! Nagyon megtisztulunk, Isten végigver bennünket, megengedi, hogy megostorozzanak bennünket, de a maradék marad.
És a maradék az nem egy elit, hanem aki tudja, hogy az Isten fia lett ember, és meghalt értem, és van örök boldogság és föltámadás. Sok áldozata van az eretnekségeknek, a fals filozófiáknak, amelyből politikát is csináltak, de az ember leronthatatlan.
– Említette a szülőfaluját, illetve, hogy emlékezteti rá egy-egy karácsonyi dísz. Felidézne egy kedves karácsonyt, amit a szülőfalujában élt meg?
Amikor a legkisebb gyerek voltam. Bátyám hat évvel idősebb, a húgom még meg sem született, még tízéves se lehettem… de ezek úgy összemosódnak. Ami igazán megmaradt, hogy az az éjszaka szent, hogy mentünk az éjféli misére, és a lábunk alatt ropogott a hó, bementünk a templomba, és énekelt a nép! A Rákosi-korszakban, abban a sötét, mindent ellenőrző, hihetetlen despotizmusban, ott én találkoztam a néppel, amelyik szabad! Gyönyörű volt az a mise!
És jött a keresztanyám karácsony estéjén, hozott valami társasjátékot nekem, vagy egy-két narancsot, vagy édességet. Az az édesség azóta minden narancsból kiveszett, és csoki sincs olyan. Meg olyat játszani se lehet, annak a játéknak valahogy vége… De nem szabadna, hogy vége legyen, a felnőttek is játsszanak! Csak hát annak az ártatlannak tűnő állapotban más volt a játék. Csodálatos volt. Ott volt a nagypapa, nagymama, és nagyon szerették egymást a szülők meg a nagyszülők. Édesanyám szüleivel éltünk. S még egy dolog: az egész nagyböjt alatt korán voltak a misék. Hányszor mondta a nagymama nekem, hogy „kisfiam, már a másodikat harangozták, kelj föl már, menj ministrálni!” Minden nap. És hideg volt. A templom is hideg volt, nem volt semmi padfűtés… És böjtök voltak. Huszonnegyedikén nem volt ünnepi étkezés. Valami nagyon egyszerű böjti étel volt, de amikor hazajöttünk az éjféli miséről, átlépve már a karácsony napjára, elővettük a finom kocsonyát, meg a többit. Azért olyan becsapós ezekről a karácsonyi ételekről – meg a húsvéti sonkáról is – beszélni, mert a kommunizmusban ez volt a kommunisták egyetlen mentőöve, amibe belekapaszkodhattak, ha interjút készítettek karácsonykor, húsvétkor: a bejgli meg a sonka. Nem tudták, hogy annak más íze van. Ahogyan Áprily Lajos írta a Kalács, keddi kalács című versében: az édesanyja már szombat este megsütötte a vasárnap kalácsot – és annak micsoda illata volt! – hétfőre is maradt belőle, és az ő kedves kisfiának még kedden is maradt a kalácsból, és annak olyan vasárnap íze volt. Vasárnap íze volt.
Fotó: Barsi Balázs atya – Forrás: Facebook/Velicsek László Miklós
Forrás és szöveg: Majer Tamás/ Vasárnap.hu
Ferences Média, 2024
