Assisi Szent Ferencről – akit életrajzai gyakorta Krisztus barátjának neveznek – tudjuk, hogy már megtérése előtt is társaságkedvelő fiatal volt: szívesen mulatott barátaival, együtt járták Assisi utcáit, s bár az életéről szóló legendák megjegyzik, hogy kedvelte a feltűnősködést és a harsányságot, „ruházkodásban is messze túllépte az illendőség határát”, azt is hozzáteszik, hogy „rendkívül barátságos és előkelő” ifjú volt, aki nagyvonalúan költötte a szüleitől kapott pénzt – nemcsak önmagára, de barátaira is (vö. 3Társ 2–3).
Azonban ahogyan az életrajzok haladnak előre Ferenc élettörténetében, már nem csak a hozzá hasonló nemes ifjakat nevezik barátainak, hanem kora társadalmának kitaszítottjait, a leprásokat is, akikről így ír A három társ legendája: „Isten kegyelméből olyan erős barátságot kötött velük, hogy – mint Végrendeletében írja – szinte állandóan közöttük időzött és alázatosan szolgált nekik”. (3Társ 11) Egy, az életrajzok által meg nem nevezett barátját („akit nagyon szeretett” – fogalmaz a fent idézett szöveg) is elvitte magával egy alkalommal a leprásokhoz azzal az ígérettel, hogy „nagy kincsnek jutott a nyomára”. Barátja a földi kincs utáni vágytól vezérelve vele tartott ugyan, ám Ferenc a leprások barlangján kívül hagyta őt, Ferenc pedig, „mivel nem akarta, hogy Istenen kívül bárki más tudjon szándékáról, a szívét eltöltő új és szokatlan szellem lángolásában könyörögve kérte a rejtekben az Atyát, hogy mutasson neki utat az égi kincs megtalálásához” (3Társ 12). S hogy mi történt a barlang előtt várakozó jóbaráttal, azt a krónikaíró már az olvasó képzeletére bízza, ám azt megjegyzi, hogy miután Ferenc kilépett a barlangból, „barátja egészen más embernek találta őt” (3Társ 12).
Életrajzai tanúskodnak arról, hogy megtérése és a közösség kezdeti időszaka alaposan átalakította Ferenc kapcsolatrendszerét. Aki testvérének nevezett minden teremtményt, nem mély emberi kapcsolatok, nem barátok nélkül járta végig lelki útját. Írásunkban – a teljesség igénye nélkül – szeretnénk bemutatni néhány személyt, akik végigkísérték Ferencet az evangéliumi élet ösvényén.
Ferenc első társa Quintavallei Bernát volt: assisibeli gazdag, nemesi családból származó ifjú. Ő volt az első, aki „szíve mélyén elhatározta, hogy mindenét a szegényeknek adja, s azután ruházatban és életmódban szorosan csatlakozik a szenthez” (3Társ 27). Később Ferenc őt választotta ki a testvérek azon csoportjának vezetésére, akik 1209–1210-ben Rómába mentek, hogy III. Ince pápától jóváhagyást kérjenek a bonatkozó közösség új életformájára.
Ferenc Krisztus-követéséhez Bernát után másodikként Cattani Péter csatlakozott, aki a Szent Klára szülőházának közvetlen szomszédságában található Szent Rufin-székesegyház kanonokja volt. A három társ legendája szerint megtérését követően Ferenc Bernáttal és Péterrel együtt a Szent Miklós-templomba ment azzal a céllal, hogy felütik az evangéliumos könyvet, így kérve Istent, fedje fel előttük szándékát: „arra kérték buzgón az Urat, kegyeskedjék nekik a könyv első felnyitására megmutatni szent akaratát”. A feltárult evangéliumi helyek mind a szegénységre és önmaguk megtagadására vonatkoztak. Ferenc nagy hálával fogadta az Úr akaratát, s így szólt Bernáthoz és Péterhez: „Testvéreim, ez a mi életformánk és szabályzatunk és mindazoké, akik társaságunkhoz óhajtanak csatlakozni. Menjetek tehát, és amint hallottátok, úgy cselekedjetek.” (3Társ 29)
Harmadikként Assisi Egyed csatlakozott Ferenchez: ő 1208. április 23-án, Szent György ünnepén öltötte magára az assisi bűnbánók ruháját. Egyszerű családból származott, nem volt vagyona, amit hátrahagyjon, amikor úgy döntött, egészen az Evangéliumnak szenteli életét. A források úgy emlékeznek meg róla, mint aki gyakran végzett nehéz fizikai munkát a közösség támogatására; Celanói Tamás tanúsága szerint „a tökéletes engedelmességnek, a leleményes munkavállalásnak, a remeteéletnek és a mélységes szemlélődésnek példáit hagyta reánk” (CÉ1 25). Gyakran kísérte útján Ferencet, amikor az prédikálni indult.
Ferenc baráti kapcsolatai nem mindig indultak idillien, így volt ez Szilveszter testvér esetében is. A 12. század második felében született Szilveszter Szent Klára édesapjának, Favarone lovagnak volt a testvére. Becsületes, törvénytisztelő ember volt, aki világi pap, majd a Szent Rufin-székesegyház kanonokja lett. A kisebb testvérekhez fűződő története nem indult viharok nélkül: ő volt az, aki köveket vásárolt, hogy Ferenc kijavíthassa a düledező San Damiano-templomot. Később követelte a testvéreken tartozásuk kiegyenlítését, mire az ifjú Ferenc „belemélyesztette kezét táskájába, amiben a pénzt tartotta, dénárokkal telve húzta ki, és az egészet odaadta a követelőző papnak” (3Társ 30). Bár Szilveszter vidáman tért haza a zsákmánnyal, idővel elgondolkodott azon, hogy míg Ferenc számolatlanul adta oda neki a pénzt, ő maga idős kora ellenére is a mulandó dolgok után töri magát. Aznap éjjel álmot is látott: „egy roppant nagy keresztet (…), melynek felső szára az eget verte, míg lába Ferenc szájában állt, karjai pedig az egyik égtájtól a másikig értek” (3Társ 31). A látomás meggyőzte Szilvesztert arról, hogy Ferenc valóban Jézus Krisztus barátja, s nemsokára maga is csatlakozott a körülötte formálódó közösséghez.
Barátai, testvérei közül a leghűségesebb azonban minden bizonnyal Leó testvér volt. Ő Szilveszterhez hasonlóan papként csatlakozott Ferenchez a rend első regulájának szóbeli jóváhagyása után. A ferences források Ferenc legközelebbi társaként, gyóntatójaként és afféle „titkáraként” mutatják be Leót. Barátságuk mélységeibe enged betekintést az a – ma az Assisi bazilikában őrzött – pergamen, amelyet Ferenc stigmatizációját követően, 1224 szeptemberében ajándékozott Leónak. A Leó testvérnek adott cédula néven ismert pergamendarab egyik oldala A fölséges Isten dicsérete imádságot, másik oldala pedig a Leó testvérnek adott áldást tartalmazza. A Perugiai legenda tanúsága szerint Leót erős lelki fájdalmak gyötörték, s bár nem merte elárulni Ferencnek, arra vágyott, hogy „Szent Ferenc keze írásával valami szentírási helyet kapjon”. Ferenc azonban kitalálta barátja gondolatát, s így szólt: „Hozz nekem azonnal papírt és tintát, mert le akarom írni az Úr szavait és az Ő dicséretét, melyekről az imént szívemben elmélkedtem.” (CÉ2 49) Leó megőrizte, és a ferences család azóta is őrzi a becses ereklyét, Ferenc mély barátságának jelét, amelyre Leó mintegy emlékeztetőül ezeket a szavakat írta: „Boldogságos Ferenc saját kezével írta ezt az áldást nekem, Leó testvérnek”.
Ahogy nehézségeik idején rá is számíthattak barátai, ugyanúgy ott találjuk őket a Szent életútjának nemcsak fényes, de gyötrelmes periódusaiban is. Életrajzai szerint miután megkapta a szent sebeket, haláláig igyekezett ezeket titkolni, ám A három társ legendája megjegyzi: „Egészen azonban mégsem sikerült eltitkolnia; úgyhogy legalább bizalmas barátai előtt nem maradt rejtve.” (3Társ 69) Legközelebbi barátai vele voltak halála órájában is, és amikor arra kérte őket, hogy énekeljék el neki „a Naptestvér és az Úr más teremtményeinek énekét, amelyet maga a szent szerzett betegsége idején az Úr dicsõítésére, saját és mások lelkének vigasztalására” (PL 100), könnyek között tették ezt meg.
Ahogy Ferenc kitalálta Leó testvér gondolatát, megesett ez máskor fordítva, vele kapcsolatban is. Ferenc barátai között ott találjuk Jacoba de Settesoli úrnőt, ezt az előkelő római özvegyasszonyt, akiről a legendák úgy emlékeznek meg, mint aki mély szeretettel kötődött Ferenchez és az egész rendi közösséghez. Sírját ma is ott találjuk az assisi Szent Ferenc-bazilika altemplomában, az első társak nyughelyének közvetlen közelében. Mikor Ferenc érezte halála közeledtét, arra kérte testvéreit, értesítsék Jacoba asszonyt állapotáról, s kérjék meg, „hogy küldjön egy tunikára való hamuszín szerzetesi posztót”, s küldjön „abból az édességbõl is, amit sokszor készített nekem, amikor Rómában voltam” (PL 101). Ferenc, aki azt kívánta, hogy halálakor ruha nélkül fektessék a Porciunkula-kápolna padlójára, mikor közeledni érezte élete végét, mégis kifejezte bizalmas barátjának, hogy szívesen venne egy kis süteményt… A csoda pedig megtörtént: Jacoba asszony még azelőtt megérkezett, magával hozva szövetet, süteményt és egyebeket, mielőtt a testvérek el tudták volna küldeni neki a levelet a szent atya kívánságaival. Ő pedig elmondta: imádságában sürgetést érzett, hogy meglátogassa Ferencet, s magával vigye pontosan azokat a dolgokat, amelyeket a Szent az ő tudta nélkül kért. „Isten akaratából pedig úgy történt, hogy azon a héten, amelyen Jacoba asszony megjött, Szent Ferenc az Úrhoz költözött.” (PL 101)
***
Források:
Képek:
Szöveg: Kámán Veronika
Ferences Média 2024
