Az adventi időszak különleges lehetőséget kínál számunkra, hogy lelkileg megújuljunk, és karácsony ünnepére méltó módon felkészüljünk. E folyamatban segít Bagyinszki Ágoston OFM atya, akinek elmélkedései hétről hétre az adventi erények köré épülnek, és karácsonyig minden vasárnap délelőtt 11 órától az Üllői úti Örökimádás templomban hallgathatók. Advent harmadik vasárnapján a játékos derű témája került középpontba.
Advent első vasárnapján Ágoston atya elmélkedése a szelídség adventi erényére fókuszált, a második gyertyát pedig a hűségen elmélkedve gyújtották meg a jelenlévők, míg a harmadik, Gaudete vasárnap az örvendezésre hívott.
Melyek azok az élethelyzeteim, amelyekhez nem tudok kellő humorérzékkel, lelki derűvel, játékossággal viszonyulni? – tette fel a kérdést bevezetőjében Ágoston atya. „Az olyan esetekre, amikor az ember elveszti a szeretetnek ezt a belső szabadságát, amelyből ez az istengyermeki játékosság fakad, Assisi Szent Ferenc meghökkentő módon azt javasolja a testvéreknek, hogy menjenek gyónni! Mit jelent ez a számunkra?”
A régiek azt az erényt, ami egyformán jelen van a szeretetteljes humorban, a táncban és a játékban, ami a derűs istengyermekségünk erőforrása, – Arisztotelész nyomán – eutrapéliának nevezték (erőltetett fordításban a jófordulat erénye). Az “Örvendezés vasárnapja” az embernek ezt a szellemi-lelki vonását mintegy adventi erénnyé avatja. Fontos megérteni, hogy az eutrapéliától átjárt humor más, mint az irónia: az utóbbi nem erény, hanem fegyver, s majdnem mindig a másik ellen fordul. Nevetni ugyanakkor nem csak valami ellenében lehet. Amikor a humor hű marad önmagához, inkább az alázat felé vezet: először önmagunkon kell nevetni, de gyűlölet nélkül. Az ártatlan humorban lényeges, hogy reflexív legyen, vagy legalábbis az ember saját magát is belefoglalja a kitörő nevetésbe.
Valójában mindenen lehet tréfálkozni: a kudarcon, a háborún, a halálon, a szerelmen, a betegségen, a kínzatáson. Mindenen lehet nevetni, de nem mindegy, hogy hogyan. Az irónia sebez, a humor gyógyít. Az irónia gyakran igent színlelve mond nemet, a humor igent – mindennek ellenére. Ilyen értelemben a humor a lélek immunválasza a komor fontoskodásra és a maró cinizmusra.
Arisztotelész az eutrapéliát is a helyes közép módszerével közelíti: a humor se nem komor komolyság – ami szerint mindennek számunkra megragadható értelme van –, se nem léhaság – ami szerint semminek nincs. A humoros ember a görög filozófus szerint úgy nevet, ahogyan kell: se túl sokat, se túl keveset, és akkor, amikor kell, s azon, amin kell. Ilyen értelemben a humorérzék nem mellékes adottság: az önmagunkhoz, másokhoz, élethelyzetekhez, világhoz fűződő játékosan oldott, de felelős kapcsolatfelvétel képessége.
Egyáltalán el lehet-e képzelni humortalan bölcset vagy szentet? Egy humortalan szent: szomorú szent. A túlzott komolyság még az erényekben is gyanús és nyugtalanító lehet. A helyzet humor és erkölcsi érték dolgában összetett: gazembernek is lehet humora, egy hősből is hiányozhat – tette hozzá az atya, majd leszögezte: minden önmagára vonatkozó komolyság bűn. A humorban rejlő eutrapélia ettől véd meg minket, s a belőle fakadó örömön túl ezért érdemel megbecsülést.
Az atya ezután a természettörténet, majd a vallástörténet néhány képének a felvillantásával szemléltette, hogy ez az adventi erény mennyire mélyről fakadóan szólíthatja meg az embert: „Az eredettörténeteink mintegy telve vannak ludikus, vagyis játékos ősenergiákkal!”
A teremtés kezdetéről a Példabeszédek Könyve szerint a Bölcsesség így énekel: „Ott voltam, amikor megszilárdította az eget. […] Amikor megerősítette a föld alapjait, én már mellette voltam mint kedvence, és gyönyörűsége voltam minden nap, színe előtt játszadozva mindenkor. Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben.” (Péld 8,27-31) Ebből kiindulva feltehetjük a kérdést, hogy vajon a természettörténet nagy adventjén máig érzékelhető nyomot hagytak a Deus ludens, a Játékos Isten ludikus ősenergiái?
Frederik Buytendijk, a neves biológus-antropológus írta valahol, a törzsfejlődés és a társadalmi érvényesülés jéghideg érdek-logikáját végső természettörvényként tisztelő kollégáinak: „Figyeljétek meg! Meglepő, de a madarak sokkal többet énekelnek, mint amennyit Darwin engedélyez nekik!” Az állatok világa nem érthető meg azáltal, ha a túlélési küzdelmet pusztán lélektelen érvényesülési versenyként szemléljük. Nincs nyilvánvaló, funkcionalista magyarázat arra a – viselkedéstudomány területén jól ismert – tényre, hogy a fejlődési láncolatban egyre fejlettebb fokon lévő állatok egyre többet és többet játszanak. Egy viselkedéskutató, Henry Water Bates azt állította, hogy pihenésképpen játszadozó hangyákat figyelt meg.
Ágoston atya ezután továbbvitte a gondolatmenetet: ha ebben joggal kételkedünk is, Jacques Cousteau kapitánynak már hinnünk kell, mert ő lelkesen filmre is vette a bálnák szertelen játékát az óceánban. Havas háztetőkön sokan figyeltek meg kedvükre csúszdázó, és újra meg újra felröppenő varjakat és csókákat. A házi kedvencek között, a játszadozó kutyákról pedig már mindannyiunknak vannak kedves emlékei: előrenyújtják a mellső lábukat, a hátsó felüket felemelik, miközben a farkukat csóválva mintha ezt mondanák nekünk: „Ami most jön, az csak játék! Akarsz-e játszani?” A játék tehát jelentős teret követel magának már az állatok életében – jelentette ki.
Az alaszkai bölényeket is megfigyelték, miközben jégen csúszkálva játszadoztak: „Egyesével startoltak a befagyott tó partjáról, úgy ugrottak a jégre, mellső lábuk mereven előre nyújtva, farkuk az égnek meredve. Egy-egy csúszás végén elbődültek, aztán esetlen léptekkel kapaszkodtak vissza a partra, egy újabb körre.” Egy másik etológus, Cynthia Moss esőben játszadozó afrikai vadelefántokról készített alapos tanulmányt, amik futkároztak, forogtak, a fülüket és az ormányukat lobogtatták, vizet spricceltek egymásra, ágakkal hadonásztak, és mindeközben kedvükre trombitáltak. A kutató mosolyogva írta le noteszébe a kérdést: „Hogy lehet teljes komolysággal tanulmányozni olyan állatokat, amelyek így viselkednek?” A vadon élő állatvilág – meglepő módon – szabadjára engedi magát a játékban.
A Bertram Mill’s Cirkusz elmondása szerint, amikor fogságban tartott elefántoknak megtanították a krikett egyszerűsített változatát, az állatok hamarosan „ráéreztek a játék ízére”, és a későbbiekben már maguk is lelkesen kriketteztek. Ezek után meg sem lepődünk azon, hogy a fogságban tartott delfinek kis segítséggel remekül vízilabdáznak, míg szabadon élő társaik a végtelen óceán utolérhetetlen játékmesterei. Ahogy az emlősök kölykei a játék kicsinyített világán keresztül nőnek bele a felnőttek világának „játékaiba” – Johann Huizinga, holland kultúrtörténész szerint –, az emberi szellem is az alacsonyabbaktól a magasabb rendű játékok felé haladva alkotja meg a sajátosan emberi kultúrát. „Minden nagy ember sorsa a játék, akár a tollal, akár az ecsettel, a vésővel vagy a hangszerekkel. […] A komoly embernél többet fejez ki a bölcsen mosolygó […] ember: a művész, aki az élettel nem számol, csak mímeli, formálja és játszik vele, mint a gyerek.” – írta Kosztolányi Dezső 1905-ben, a Bácskai Hírlapban.
A játékosság szub-humán élővilágban megfigyelhető – a törzsfejlődéssel egy irányba mutató – adventi crescendo-ja figyelemre méltóan talányos, etológiai tény. A játék e „filogenetikus lendülete” az emberi szellem világában új, kulturális szinten is kibontakozik. Ezek után már meg sem kéne lepődnünk azon, hogy a játék, mint a lét és a nemlét kettősségét, „a kozmosz és a káosz határvidékének történéseit”, vagy a valóság egymásba áttűnő formáinak dinamizmusát értelmező metafora, a vallástörténetben is hangsúlyosan jelen van – utalt az atya Don Handelman egyik tanulmányára. Ugyanúgy játékelemek figyelhetők meg az új-guineai Iatmul törzs kozmológiájában, mint a hindu mitológia Síva istenének kozmikus táncában. A játék a legkülönbözőbb hangoltságú vallási rendszerek vissza-visszatérő témája, mintegy visszatükrözve a teremtett világ szívében jelenlévő játékosság titkát. Az ünnepek és a rítusok – a vallástörténet tanúsága szerint – sok esetben éppen a kozmosz ludikus (játékos) felfogásának a mély értelmű kifejezései. A játék-princípium itt azonban nem a jelentőségteljes komolyság ellentéteként jelenik meg, hanem inkább az önmagába záródó fontoskodás tendenciáit ellenpontozza, transzcendálja.
A modern japán költészet kiemelkedő alakja, Kitahara Hakusú az egyik bizonysága annak, hogy a játék filozófiai témája – messze a nyugati világ határain kívül is – a legmagasabb művészi-kulturális szinten jelenik meg. Ez a japán költő – akit a felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt szóló, zseniális versei alapján mi Weöres Sándorhoz hasonlíthatnánk – olyan ludimagiszter, aki a játékban megragadható „istenit” a hiteles emberi élet útjelzőjeként ábrázolja. A játék azonban nemcsak a nevetés, hanem a sírás világába is elvezet bennünket. Erre már az indiai költőfejedelem, Rabindranath Tagore figyelmeztet minket: „Nem játszhat örökké a szerelem sem. Innia kell a szomorúság borából, s újjá kell születnie a könnyben.” A hinduizmus és a kereszténység homo ludens-ről szóló életbölcsessége drámai módon találkozik ebben a – kalkuttai gyermekotthon falán olvasható – feliratban: „Adj időt a játéknak – az örök ifjúság titka ez. / Adj időt a szeretetnek, s légy szeretett – Isten adománya ez. / Adj időt a szeretetnek – a Mennyek kulcsa ez.” (Béky Gellért idézi magyarul e sort az „Akarsz-e játszani?” című írásában a Távlatok című műben) A legkülönbözőbb kultúrkörök és vallások prizmáin keresztül szemlélve a játék titkát, megsejthetünk valamit abból a mennyországba vezető, „gyermeki útból”, amelyre Jézus Krisztus hívja fel a figyelmünket (vö. Mt 18,3). A helyesen megélt játékosság szakrális értéke nem ismeretlen sem a haszid történetek olvasói számára, sem a muszlim misztikus, Dzsalál ad-Dín Rúmí követőinek körében. Rúmí így inti meg a fontoskodásukban felfuvalkodott embertársait: „Nincs még egy olyan bölcs ember itt a városban, mint az, akit félkegyelműnek véltek, és aki a gyermekekkel falovacskázva szokott játszadozni. Olyan tündöklő, lenyűgöző és méltóságteljes világosság gyúlt az ő szívében, mint ami az éjszakai égboltot szórja be fénnyel, ám a Bölcs bolondos gyermeki játék mögé rejti ezt a kincset.” Az itt felszínre bukkanó „játszadozó bölcsesség” a szív olyan muzsikájáról árulkodik, amely a szentek világához vezet közelebb bennünket. A tenger cethalaival játszadozó Deus ludens szentírási képétől, a vallástörténet ludikus adventjétjén át (vö. Zsolt 104, 26), így érkezünk vissza a mai gaudete vasárnaphoz, amely pedig a titok karácsonyi középpontjára mutat.
A teremtett világ muzsikájának művészi crescendo-ja ott bontakozhat ki igazán, ahol a játék gyermekien szelíd ereje megtöri a halál kérlelhetetlenségét. Ott a szellem és a test – Paradicsomban még meglévő, de azóta elvesztett – egysége is újra megvalósulhat. A Játszó ember című, magyarul is olvasható remekmű írója, Hugo Rahner (a hírsebb Karl testvére) egy csokorba gyűjti a görög-római filozófiát „megkeresztelő” egyházatyák és a későbbi keresztény hagyomány tanúságait arról, hogy a feltámadás reményét adó, már a földön megkezdett új életről szóló Evangélium éppen ezt ígéri nekünk. Az eutrapelia adventi erénye annak a derűsen komoly, hitben élő embernek a belső hozzáállása az élethez, aki „nem torzítja a világot csak kozmikus vagy csak lelki valósággá, hanem egyszerre tud nyitott lenni Istenre is és a világra is…; aki mintegy a táncos szárnyaló eleganciájával löki el lába alól a földgolyót, egyszersmind a teremtő Isten áttetszővé lett képmásaként szívére is öleli ugyanezt a világot”. A remény e távlata a megtestesülés karácsonyi evangéliuma nélkül nem is nyílhatna meg számunkra: valójában „csak az Isten valódi megtestesülésébe vetett hit által adatik meg a lehetőség, hogy elérjük azt a derűs biztonságot és szabadságot, amely nélkül a felszabadult játék nem is lehetséges”. Mintegy karácsony és húsvét ikonográfiája között húz ívet a „jobb kezében aranyalmát, bal kezében aranyvesszőt” tartó Királyi Gyermek népdalainkban is megénekelt ábrázolása, amely – a világlabda és a jogarként szolgáló aranyvessző által – Krisztus Király világ fölötti uralmának karácsonyi játékosságára és húsvéti komolyságára egyszerre emlékeztet minket. Igen, mert a földkerekségen játszadozó Bölcsesség igazolta magát a tetteiben (vö. Mt 11,19) – zárta elmélkedését az atya.
Az idei adventi elmélkedéssorozat záró alkalmára december 22-én kerül sor. Az alázat adventi erényét megismerve teljessé válhat az ünnepi felkészülésünk a sok találkozást magában foglaló karácsonyi Találkozásra.
Fotó: Serly Miklós
Ferences Média, 2024
