Hogyan vezetett útja a ferences rend felé?

1958-ban születtem Budapesten, és fiatal koromban a Margit körúti ferences plébániához tartoztunk. A szüleim itt házasodtak, itt voltam elsőáldozó és később itt is bérmálkoztam. A hivatásom azonban nem a ferencesek által, hanem egy világi papon keresztül indult, aki a kommunizmus idején is nagyon szép, hitvalló életet élt. Belőle sugárzott Krisztusnak az az ereje, amely megszólított engem. Maklári István atya annak idején Baracskán volt plébános, és sok fiatallal jártunk hozzá hittanórára.

Építészként kezdődött a pályafutása…

Igen… Bár számomra az építészet nem hivatás, hanem egy szakma. Hivatás az, amikor családos vagy szerzetesi életet választunk. Szerzetesi hivatásom már az egyetemi éveim alatt mozgolódott bennem, de a tanulmányaimat mindenképpen szerettem volna befejezni. Az építészetet továbbra is nagyon szeretem, Krisztus azonban megmutatta, hogy az én feladatom a lelkek építése. Így szólított meg engem Isten az építészeten keresztül. Az Ő meghívása mindig azon a szinten történik, amelyet adott élethelyzetünkben fel tudunk fogni. Ezt a hívást mélyíti bennünk folyamatosan a Jóisten. Szent Ferencet a San Damiano-i kereszt előtti imádságában ezekkel a szavakkal szólította meg az Úr: „Ferenc, menj és építsd újjá egyházamat…”. Ferenc, aki nagyon gyakorlatias ember volt, elkezdte restaurálni a San Damiano-i templomot, és más környező templomokat is. Ezeken az építkezéseken keresztül értette meg, hogy Isten másra hívja őt…

Miért a ferences rendet választotta?

Szent Ferenc élete mindig nagyon kedves volt számomra, de kétségeim voltak afelől, hogy hogyan lehet őt követni a mai világban. Volt szerencsém megismerkedni Majnek Antal atyával, aki jelenleg munkácsi püspök. Az ő életén keresztül tapasztaltam meg először, mit jelent korunkban igazi ferencesnek lenni. Ez nagy hatással volt rám.

Mikor lépett be a rendbe?

1987 augusztusában. A jelöltidő mindössze egy hónap volt, amelyet az egyéves novíciátus követett Esztergomban. Ezek után egy évre Pasarétre, majd Szegedre kerültem. A szegedi hittudományi főiskolán végeztem el a teológiát, majd 1993. február 6-án itt szentelt pappá Gyulai Endre püspök. Ezen a napon egyedül engem szenteltek. Két évig a szegedi kápláni feladatokat láttam el, majd Szécsénybe kerültem. Ekkor már itt működött a novíciátus. Segédmagiszterként és káplánként töltöttem szécsényi éveimet. Innen három évre Gyöngyösre, majd pedig hat évre Szentkútra kerültem. Ezek után két évig a pesti, öt évig a budai plébánián szolgáltam, majd visszakerültem Gyöngyösre egy évre. A következő állomás Szombathely volt, ahol három évig voltam káplán. Most Zalaegerszegen vagyok házfőnök és káplán.

Mi a pozitívuma ennek a sok költözésnek?

Szent Ferencet szeretném idehozni, aki vallotta: földi életünket úgy kell élnünk – szerzetesként különösen is –, hogy az készület a örökkévalóságra. Fontos, hogy a látható világban nincs maradandó lakásunk. Az áthelyezések egyrészt nagyon jól mutatják számunkra, hogy nincsenek pótolhatatlan emberek. A költözés segít lefaragni a lelkipásztorokra „rárakódó” tisztelők hadát, valamint azokat a pillanatokat is, amikor egy lelkiatya szíve túlzottan hozzátapad valamihez: egy helyhez, egy közösséghez. Fontos, hogy minden testvér megtanulja: tudunk a hivatásunkban fent lenni, és tudunk lent lenni; és hogy ezek is mind mulandó dolgok. Szent Ferenc korában volt egy ügyes szokás Assisiben. Szent Miklós napján választották meg a „kis püspököt”. A megválasztott gyermek bevonult a templomba és püspöknek kijáró tiszteletben részesítették. Ezzel rámutattak arra, hogy aki bizonyos mértékig nem tudja – jó értelemben – játékként felfogni az életet, hanem túl komolyan veszi azt, és túl nagy jelentőséget tulajdonít saját magának, saját helyzetének, annak baj van az életében! Az nem tud Istennel igazán mély kapcsolatban lenni.

Leopold Mandic a védőszentje. Mit kell tudnunk róla?

Amellett, hogy híres gyóntatópap volt, az ökumenizmus nagy jelentőségű előmozdítójaként tartják számon. Kapucinus szerzetes volt, aki élete során felfedezte, hogy mekkora problémát jelent az egyház széttagoltsága, így az egységre való törekvést gyermekkorától a szívén viselte. A Szentlélek segítségével igyekezett felismerni, hogy fizikai korlátai ellenére hogyan tudja megvalósítani azt a hivatást, amelyet Isten mozgatott benne. Alacsony termete és beszédhibája miatt alkalmatlan volt arra, hogy missziós szónok legyen, de a hatalmas Lélek által, amely benne működött, megértette, hogy a misszió lényege a Krisztussal való mély egység. Ez az egység pedig az áldozathozatalban, a kereszthorodzásban bontakozik ki. Leopold testvér tehát a gyóntatószék „foglya” volt, és ezt a keresztet a keresztények egységéért ajánlotta fel.

Mi ragadta meg legjobban az ő életében?

Elsősorban a gyóntatói küldetése. A kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatását én is fő hivatásomnak érzem, papként ez a szolgálat áll hozzám a legközelebb. Természetesen Leopold Mandic ökumenizmusért való közbenjárása is megérintett. Az ökumenizmus a családom vonalán kisgyermekkorom óta jelen van az életemben, hiszen édesapám református, édesanyám pedig katolikus volt. Házasságukban a legnagyobb harmóniában és békességben tudtak együtt élni. Édesapám minden vasárnap ott volt a katolikus templomban, és mi is eljártunk a reformátusok ünnepeire.

Milyen jelmondatot választott az újmisés és ezüstmisés szentképére?

Az újmisémre „A jó pásztor életét adja juhaiért.” (Jn 10, 11b) idézetet választottam, és most, az ezüstmisére is ugyanezt írtam a képre.

Mit jelent Önnek az ezüstmise? Kiért, kikért ad hálát az ünnepen?

Elsősorban azt jelenti számomra, hogy az ezüstmise nem rólam szól, hanem Istenről, Jézusról, aki meghívott és fönntart engem a kegyelmeivel; a Szűzanyáról szól, aki állandóan közbenjár értem is. Hálát adok a szüleimért, valamint édesanyám legidősebb nővérét szeretném megemlíteni, aki az angolkisaszonyoknál élt szerzetesi életet.

Az interjút lejegyezte: Varga Mónika – Ferences Sajtóközpont, Ferences Alapítvány