Az emmauszi tanítványok történetében – különösen a magyar nyelv kifejező gazdagságán keresztül – négy lelki „asztal” rajzolódik ki: a tapasztal, a vigasztal, a marasztal és a magasztal. Ezek az állomások nemcsak az evangéliumi rész, hanem saját lelki utunk dinamikájának megértésében is segítenek – különösen húsvét idején. Lengyel Donát OFM elmélkedését szerkesztve közöljük, amely Dr. Varga Gyöngyi, az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense gondolatmenetén alapul, és néhány személyes példán, csendes felismerésen keresztül vezet el bennünket a feltámadt Krisztussal való találkozásig.

A legtöbben ismerjük az emmauszi történetet: két tanítvány Jeruzsálemet elhagyva hazafelé tart. Ekkor még csak az asszonyok elbeszéléséből hallottak a feltámadásról: számukra még nem volt bizonyos, hogy valóban megtörtént. Csalódottak. Három évig követték Jézust, mindent elhagytak érte. Most pedig felmerül bennük a kérdés: mi lesz ezután? Lesz-e munkájuk? Visszafogadja-e őket a családjuk? Útközben egy ismeretlen idegennel találkoznak, szóba elegyednek vele – de ekkor még nem ismerik fel a feltámadt Urat. Jézus meghallgatja a tanítványokat, beszélget velük. Ahogy beesteledik, megérkeznek Emmauszba, a tanítványok meghívják, hogy maradjon, és Jézus asztalhoz ül velük. A kenyértörés pillanatában felismerik, ő azonban eltűnik a szemük elől. Még aznap este visszatérnek Jeruzsálembe, hogy elmondják a tanítványi közösségnek: találkoztak a feltámadott Úrral. 

Tapasztal – A nyomorúság felismerése

A tanítványok tele vannak fájdalommal, kiábrándultsággal. Csak negatív tapasztalataik vannak: „Ott voltunk Jézussal, láttuk csodáit, hallottuk tanítását – nagy hatású próféta volt, de kivégezték.” Azt mondják: „Mi azt reméltük…” De a kereszthalál megtörte a reményeiket, megroppantotta bizalmukat. Hajlamosak vagyunk a rosszat felnagyítani. Egyszer egy egyetemista fiatal jött oda hozzám. Kérdeztem tőle: „Jól érzed magad a bőrödben?” Azt mondta: „Nem.” Kértem, soroljon fel öt dolgot, ami jó az életében. Nem tudott. Hármat sem. Egyet sem. Olyan mélyen ültek benne a rossz tapasztalatok, hogy képtelen volt a jót megnevezni. Ez egy nyomorúságos tapasztalat, és az emmauszi tanítványok állapota is ilyen. Ebbe a lelki állapotba lépett be Jézus, nem kívülről, nem felületesen kíváncsiskodva, hanem belülről, útitársként.

Vigasztal – A Jézussal való párbeszéd

A tanítványok talán már nem is figyeltek arra, amit az asszonyok mondtak a feltámadásról, olyan nagyon úrrá lett rajtuk a fájdalom. Ismerős ez a tapasztalat? Hányszor van ez így a mi életünkben is! A nehézség, a szenvedés, a betegség vagy fáradtság eltakarja a jót, amit addig kaptunk. Mit tesz Jézus? Meghallgatja a tanítványokat. Mint egy jó kísérő, előbb kérdez. A tanítványok elmondják, mi történt, és már ez is megkönnyebbülést jelent számukra. Majd Jézus ahelyett, hogy elítélné őket, újra elmagyarázza az összefüggéseket, visszahelyezi őket a történetbe. Megszelídíti szívüket, és előhívja a jó tapasztalatokat emlékeiken keresztül.

Marasztal – Meghívni Istent a problémáinkba

Amikor beérnek Emmauszba, és Jézus úgy tesz, mintha továbbmenne, a tanítványok megállítják: „Maradj velünk, mert esteledik.” A szívükben már munkálkodik valami – és ez a felismeréshez vezető út része. A marasztalás kérdése ma is élő: amikor panaszkodunk, fáradtak vagyunk, sok rajtunk a teher, vajon tudjuk-e azt mondani: „Uram, maradj velem”? Tudunk-e teret adni Jézusnak, vagy inkább olyanokhoz fordulunk, akik nem tudnak valódi vigaszt adni? Ventilálunk, túlbeszéljük magunkat, esetleg rossz helyen öntjük ki a lelkünket? Fontos, hogy legyen kivel beszélgetni, de legalább ennyire fontos, hogy az igazi kérdéseinket Jézussal osszuk meg. A marasztalás imádság. Kimondva vagy kimondatlanul: „Uram, maradj velem, most nagy szükségem van rád.”

Magasztal – A hála és felismerés átalakító ereje

A tanítványok a kenyértörés pillanatában ismerik fel Jézust. És abban a pillanatban el is tűnik a szemük elől. De valami megváltozik bennük: már nem a hiányt érzik, hanem a beteljesülést. Azonnal visszaindulnak Jeruzsálembe. A fájdalom, a kiüresedés, a csalódás helyét most már a hála és a felismerés veszi át. Már nem a veszteséget látják, hanem azt, hogy Jézus él. Ez a magasztalás pillanata: amikor végre nem csak túlélni akarunk, hanem képesek vagyunk hálát adni Istennek.

Tapasztal, vigasztal, marasztal, magasztal

Mindegyik „asztal” jelen van hitünk útján – és mindegyikhez odaülhetünk. Sokan eljutnak az első kettőig: megtapasztalják a fájdalmat, és találnak valakit, aki vigaszt nyújt. Van, hogy ez egy barát, egy hozzátartozó, egy közösség. Egy ideig talán úgy tűnik, ez elég, de egy újabb csalódás következtében az ember újra bezárul, és nem tudja vagy nem meri kimondani: „Maradj velem, Uram.” Pedig a lelki élet akkor válik teljessé, ha az egész utat végigjárjuk. Ha nemcsak magunk mögött akarjuk hagyni a nehézséget, hanem eljutunk odáig, hogy meghívjuk Jézust a fáradtságainkba, és hálát adva felismerjük: ott volt velünk – végig.

***
Lengyel Donát OFM
Fotó: Christianity Today
Ferences Média 2025