Van valami belső szépség abban, ahogy Ferenc egészen elengedett mindent, hogy megragadhassa Krisztust, de nem lehetséges, hogy túlságosan messzire ment? Michael Rennier írása.

Nemrég eladtam egy gitárt, amely már kamaszkorom óta az enyém volt. Hosszú éveken át őrizgettem, mert kötődtem hozzá érzelmileg. Az évtizedek alatt költözött velem az egyik házból a másikba; mindig csak rakosgattam, mert van egy másik gitárom is, amelyen szívesebben játszom. Aztán rájöttem, hogy az öreg gitár a raktárakban sínylődve több helyen elrepedt. Nem játszottam rajta eleget ahhoz, hogy ezzel is karbantartsam, és lassanként szétesett.

Hogy ne kelljen végignéznem ezt a folyamatot, végül eladtam a gitárt, hogy valaki más vigyázzon rá, és örömét lelje benne. Van ebben valami ironikus: az arra irányuló vágyam, hogy megőrizzem, végül tönkretette, de az, hogy hajlandó voltam megválni tőle, több örömet ad a világnak.

A birtoklásnak különös kapcsolata van az örömmel.

Extrém szegénység

Assisi Szent Ferenc úgy fejezte be az életét, hogy semmiféle tulajdona nem volt egyetlen összefoltozott barna tunikán kívül. Ennyi. Ferenc életét gyakran egyfajta romantikával ábrázolják, mintha naphosszat az erdőben ugrándozott volna, együtt énekelve a madarakkal, magokat, bogyókat majszolgatva. Ám ami azt illeti, a szegénység, amelyet vállalt, egészen radikális volt, és a felületes szemlélő számára meglehetősen taszító is.

Ahogy Gilbert Keith Chesterton írja a nagy szentről szóló életrajzában: „Szemmel láthatóan elszánta magát, hogy hulladékon él, s ez bizonyára valami sokkalta keserűbb élmény, mint az a raffinált egyszerűség, amit a vegetáriánusok és vízivók egyszerű életnek neveznek.” Van valami belső szépség abban, ahogy Ferenc mindent elengedett, hogy megragadhassa Krisztust, de ez nem változtat azon a tényen, hogy az, ahogyan lemondott az anyagi javakról, messze túlment minden észszerűségen.

Az, hogy Ferenc minden tulajdon nélkül távozott a földi életből, meglepő, hiszen gazdag családból származott. Jólétben nevelkedett, minden a rendelkezésére állt, amit egy ember csak kívánhat magának. Miután elhatározta, hogy radikális szegénységben kíván élni, az ismert történet szerint még apja vagyonát is elkezdte szétosztani, magára vonva ezzel haragját, majd levetette drága ruháit, és eltűnt az erdőben. Ferenc számára a tulajdon nélküli élet nem balszerencse következménye volt, hanem tudatos döntés.

Üres kezek és kiüresített szív

Szent Bonaventura úgy véli, Ferenc lemondása sokkal mélyebb szinten zajlott, mint pusztán az anyagi javak elutasítása. Úgy hivatkozik rá, mint a pusztában elmélkedő szegény emberre, aki a lélek szegénységét is óhajtotta. Szüntelenül tudatában akart lenni annak, hogy Istennel szemben az embernek alázattal kell viseltetnie. Nem csupán keze, de szíve kiüresítésére is törekedett, hogy Isten betölthesse azt szeretetével

Szeptember 14-én ünnepeljük a Szent Kereszt felmagasztalását. Ezen a napon kapta meg Ferenc a szent sebhelyeket, amikor 1224-ben Alverna hegyén töltött egy negyvennapos böjti időszakot. Ott egy hatszárnyú szeráf jelent meg neki, aki a keresztre feszített Krisztust hozta le az égből. Bonaventura szerint Ferenc e látomástól kezdve egészen élete végéig megingathatatlan békét és belső örömet sugárzott.

De miért tette volna Ferencet boldoggá a Krisztus sebeinek hordozását kísérő fizikai fájdalom és a radikális lemondás?

A rejtély megoldásának egy része az, hogy Ferenc életének ezen a pontján már boldog volt. Elajándékozta már mindenét. Már gyakorolta a böjtöt és a bűnbánatot. Ezek a lemondások jelentették boldogságának kezdetét. A stigmák elnyerése e boldogság kiterjesztése és elmélyítése volt. Végre megkapta a lehetőséget, hogy egészen odaadja önmagát. Ezért mondták róla, hogy élete utolsó éveiben lelke átsugárzott a testén.

Lemondás = sivárság

Közkeletű tévhit a tulajdon nélküli élettel – de igazából bármilyen kellemes, de rossz szokásunk feladásával – kapcsolatban az, hogy az adott dolog feladása magától értetődően elszomorítja az embert. Erősen él bennünk az a felfogás, hogy ha hátralépünk ezektől a szokásoktól, az ugyan „jó” és „egészséges” dolog, de ezzel párhuzamosan az életünket valamiképpen sivárabbá is teszi.

A saját életemben ezzel kapcsolatban olyan egyszerű dolgokra gondolok, mint az üdítők és a nassolnivalók feladása. Azért mondtam le róluk, mert szerettem volna egészségesebb lenni, de arra nem számítottam, hogy épp emiatt a lemondás miatt jobban élvezem majd az ételeket. Az ízlelésem elkezdett érzékenyebbé válni, az ízek sokkal szélesebb tartományát kezdtem érzékelni. Ha manapság üdítőt vagy édességet eszem, úgy tapasztalom, nem olyan jó az ízük, mint ahogy emlékeztem rá. Most nemcsak egészségesebb vagyok, de boldogabb is. Ugyanez igaz arra is, amikor kevesebb időt töltök a telefonommal: ez felszabadít arra, hogy olvassak, hogy több időt töltsek a gyermekeimmel vagy hogy rendszeresen mozogjak – ez eleinte felért egy kínzással, de mostanra olyan tevékenységgé vált, amire kifejezetten vágyom.

Chesterton írásában feljegyez egy ismert mondást a ferencesekkel kapcsolatban: „A szerzetesnek a hárfáján kívül nem kell egyéb”, majd ezt magyarázva megjegyzi: „az ő szemében nem becses semmi más, csak a dal, hiszen az a dolga, (…) hogy énekelje az alkotásán örvendező Isten örömét és a szépséget, mit az emberi testvériség fakaszt”.

Vágyakozás a nagyobb jóra

Ferenc nyilvánvalóan nem azért mondott le az anyagi javakról, hogy büntesse magát, vagy mert alacsony volt az önértékelése, és úgy gondolta, nem érdemli meg a szép dolgokat. Azért tette, hogy elérjen valami nagyobb jót. Bár a lemondás nagy önfegyelmet kíván, eredménye végül a túláradó öröm.

Érdekes, hogy Ferenc kezdetben azzal vált ismertté, hogy válaszolt egy látomásra, amelyben Krisztus arra hívta, hogy állítsa helyre egyházát. Miközben egyre kevesebb figyelmet fordított személyes életére, ezzel párhuzamosan egyre aktívabbá vált a közösségre irányuló erőfeszítéseiben. Minél kevesebb személyes tulajdont birtokolt, annál inkább át tudta magát adni hivatásának.

Diakónusként Ferenc gyönyörű márványoltárokkal és ragyogó művészeti alkotásokkal felékesített templomokban imádkozott. Semmit nem sajnált, ha a szentmiséről, a legszentebb áldozatról volt szó. Miközben hétköznapjait egy kopott habitusban élte, a szertartásokhoz használt öltözékeit pompás hímzések díszítették. Az ékes ruházat a hálaadás jele volt. Annyira boldog volt, hogy élhet, hogy létezését ajándékként ajánlotta fel Istennek.

Az ajándékozás öröme

Isten megérdemli a legnagyobb erőfeszítéseinket. A legdrágább javainkat is neki kell felajánlanunk. Ahogy Chesterton fogalmaz: „Minden földi jó szebbnek hat, ha benne ajándékot vélünk.” Ez az én tapasztalatom is. Amikor sikerült túllépnem saját önzésemen, és nagylelkűbb tudtam lenni másokkal, belső örömöt éltem át.

A legszemélyesebb példám erre talán az, amikor úgy döntöttem, nyitott vagyok egy nagy családra, sok gyermekre. A gyermekeim felélik az időm és a fizetésem nagy részét. Nélkülük szabadabb lennék, és saját magamra fordíthatnám a fizetésemet. Gazdagabb lennék, és sokkal több dolgot birtokolhatnék, de azt, hogy boldogabb lennék nélkülük, elképzelni sem tudom. Az anyagi javak, amelyeket ajándékként rájuk fordítok, nagyobb öröm forrásai lettek számomra. A jövedelmem a középosztály tagjává tesz, de tudom, hogy valójában nagyon is gazdag ember vagyok.

Többet nyerni kevesebb birtoklással

Olyan gyakran hisszük azt, hogy minél többet birtoklunk, annál jobb dolgunk van. Minél több pénzt keresünk, annál jobb. Mintha a több élmény, a több személyes kényeztetés, a több önjutalmazás boldogabbá tenne minket. Még abba a csapdába is beleesünk, hogy azt gondoljuk, ha több pénzt fordítunk szociális problémák megoldására, az önmagában elegendő ahhoz, hogy igazságosabb társadalmat építsünk, ezért több és több forrásra van szükség ahhoz, hogy programokat finanszírozzunk és változásokat érjünk el.

Ferenc épp a kevesebb birtoklásával változtatta meg a világot. Azzal, hogy kevesebbet birtokolt, többet tudott nyújtani abból, ami igazán számított – önmagából. Saját szeretetét adta oda.

***
Kámán Veronika | Ferences Média 2025
Forrás és fotó: Aleteia