Az adventi időszak arra kínál lehetőséget, hogy lelkileg megújuljunk, és karácsony ünnepére méltó módon felkészüljünk. E folyamatban segített Bagyinszki Ágoston OFM atya, akinek elmélkedései hétről hétre az “adventi erények” köré épültek, és karácsonyig minden vasárnap délelőtt 11 órától az Üllői úti Örökimádás templomban voltak hallgathatók. A negyedik, záró alkalom az alázatot mint Isten karácsonyi jelenlétének stílusát mutatta be.
Advent első vasárnapján Ágoston atya elmélkedése a szelídség adventi erényére fókuszált, a második gyertyát pedig a hűségen elmélkedve gyújtották meg a jelenlévők, míg a harmadik, Gaudete vasárnap az örvendezésre hívott. Az sorozat utolsó alkalmán az alázat adventi erényét megismerve teljessé válhatott az ünnepi felkészülésünk a sok találkozást magában foglaló karácsonyi Találkozásra.
Ágoston atya elmélkedésének elején megosztott a hallgatósággal egy anekdotát, miszerint amikor Michelangelo, aki egyébként a római Szent Péter bazilika kupoláját is tervezte, befejezte híres Dávid-szobrát, az emberek csodálattal álltak előtte, és a világ legnagyobb művészének kiáltották ki. Egy rajongó megkérdezte tőle: Hogyan voltál képes ilyen tökéletes mesterművet alkotni? Michelangelo így válaszolt: Dávid mindig is ott volt a márványban. Én csak eltávolítottam azt, ami feleslegesnek tűnt.
Amikor Isten jelenlétének stílusáról elmélkedünk – arról, ahogyan ez gyönyörűen áthatja a karácsony ünnepét és életünk minden napját –, a keresztény hagyomány egyik legerőteljesebb kifejezése, amely megmutatja, hogyan közeledhetünk ehhez a jelenléthez, így szól: Isten alázatos. De olyannira elkoptattuk a szót, és zavarosak az asszociációink vele kapcsolatban, hogy érdemes kibontani eredeti gazdagságát, jelentését. Ha az alázatra gondolunk, kiindulhatunk abból, hogy az alázat a szeretet titkaiba beavatott bölcs ember jelenlétének módja a világban. Köze van tehát a szeretethez, amennyiben lehetővé teszi az önzetlenséget, az önátadást és az önzés nélküli kapcsolódást, amelyek a szeretet legmélyebb megnyilvánulásai. Köze van a bölcsességhez, amennyiben az emberi élet mélységeinek megértéséhez és az isteni rend felismeréséhez nyitja meg a szívet. És végül az alázat stílusnak nevezhető, mert nem csupán egy belső hozzáállás vagy erény, hanem a világban való jelenlét módja, amely egyaránt áthatja az ember tetteit, szavait és kapcsolatait. Amennyiben erényként közelítjük meg – ahogy ennek hagyománya van –, az alázat a valóság helyes felmérésének, a másik elismerésének, kritikus önismeretnek, arányérzéknek, elfogulatlanságnak az értékeit valósítja meg. Negatívan fogalmazva: az önteltség egészséges ellentéte. Alázatosnak lenni azt jelenti, hogy jobban szeretjük az igazságot, mint önmagunkat.
André Comte-Sponville frappáns megfogalmazása szerint az alázat egyes szám első személyű istentagadás: az alázatos ember önmagát illetően ateista, ahogyan a hitetlen meg Istent illetően. Fontos, hogy az alázat nem keverendő össze az arisztotelészi mikropszükhiával, ami lealacsonyodottságot, kisszerűséget, szervilitást, szolgalelkűséget jelent. Kant és Nietzsche összekeveri: „a giliszta összezsugorodik, ha rálépnek. Ebben nagy bölcsesség van. Csökkenti az esélyét, hogy újra rálépjenek. Morál nyelvén: alázat.”
Az alázat sokféleképpen félreérthető – hívta fel rá a figyelmet az atya, majd magyarázatként hozott is rá három példát.
Egyrészt, az alázat nem konfliktuskerülő fatalizmus. Néha tévesen azonosítják az események passzív elfogadásával, mintha az ember ne törekedhetne asszertívan az igazságosság előmozdítására a világban. Éppen ellenkezőleg, a hiteles alázat aktív részvételt követel a világ megújításában, Krisztus példáját követve.
Másrészt, az alázat nem lehet érdek vezérelt szerepjáték, amellyel valaki megpróbálja megnyerni mások elismerését, manipulálva őket. A hiteles alázat olyan belső attitűd, amelyről valósággal lepereg, hogy éppen kap-e figyelmet vagy sem. Jól kifejezi ezt az alázat erényének egyik attribútuma, a teve.
Harmadrészt pedig az alázat – latinul humilitas, görögül prays – nem jelenti a szabadság feladását sem. Van olyan félelem, hogy az ember elveszíti az autonómiáját, ha alázatot gyakorol más valakivel szemben. Ez az erény valójában felszabadítja az embert a szeretetre és az igazságközpontú életre, megszabadítva őt az embert az önzés és önigazolások rabságától.
Az alázat ilyen értelemben alapvető erény; ellentéte a gőg, a főbűnök legveszélyesebbike. A gőg még a szentségre törekvők erénygyakorlataiba is befészkelheti magát. A lelki élet hajszálgyökerein keresztül szinte észrevétlenül képes megfertőzni, ha nem vagyunk elég éberek.
Elgondolkodtató az a tény, hogy az alázat, mint erény, a görögök körében szinte ismeretlen volt, vagy – ahogy a történelmi és filozófiai tanulmányokból láthatjuk – gyakran félreértették. Úgy tűnik, hogy az az erény a keresztény hitben talált táptalajra. Ahogy Krisztus a Máté evangéliumban mondja: „Aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják” (Mt 23,12). Ez az intelem egyértelműen az alázat fontosságára mutat rá. Hasonló üzenetet találunk a Lukács evangéliumban, a farizeus és a vámos imájáról szóló példázatban (Lk 18,9–14), amely arra tanít, hogy az Isten előtti őszinte alázat meghallgatást és kegyelmet nyer. A Filippiekhez írt levélben pedig az alázat ősmintája maga Krisztus, akiről ezt olvashatjuk: „Kiüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,7). A megtestesülés isteni gesztusa itt kontrasztban áll az emberi önzéssel és önteltséggell. A keresztény hagyományban a szentek tanítása is alátámasztja az alázat jelentőségét. Szíriai Szent Izsák egyik prédikációjában ezt írja: „Alázd meg magadat, és meglátod Isten dicsőségét! Ahol alázat csörgedezik, ott elárad az Isten dicsősége, máshol csak sötétség van.” Ez a gondolat az alázat és az isteni jelenlét szoros kapcsolatát hangsúlyozza. Szent Ágoston is hasonlóképpen fogalmaz: „Ahol alázat van, ott szeretet is.” Végezetül, a kortárs írók között Christian Bobin úgy írja le Assisi Szent Ferencet, mint aki a „Porszemnél is kisebb…” alázatával, vagyis Isten stílusában volt jelen a teremtmények világában.
Isten Fiának alázata előtti megrendülés valójában a keresztény lelki kultúrának, és így Szent Ferenc istenélményének is az alapvető eleme. Az isteni lehajlás, amely a karácsonyi evangélium fő mozzanata, nem csupán az ember megváltását célozza, hanem a keresztények kezdettől fogva példaadásként tekintettek rá, mint amely meghívás a szeretet önzetlen megélésére, a másoknak szóló önajándékozásra. Szent Ferenc az isteni alázatnak ezt a gesztusát nemcsak teológiai igazságként ragadta meg, hanem életstílusa középpontjába állította, megélve a szegénységet, az egyszerűséget és a szeretet radikális formáit. Az Isten Fiának alázatában való elmélyülés nemcsak érzelmi hatást gyakorolt rá, hanem átalakította az egész világképét, életmódját és kapcsolatait, amelyek Istenhez, embertársaihoz, sőt az egész teremtett világhoz fűzték.
Az elmélkedés elején abból indultunk ki, hogy az alázat a szeretet titkaiba beavatott bölcs ember jelenlétének stílusa a világban. Még sokkal inkább elmondhatjuk azonban, hogy az alázat valójában az önmagát kinyilatkoztató Isten jelenlétének a stílusa, ami a szeretet titkaiba beavatott bölcsön csak tükröződik. Innen érthető, hogy ennek az erénynek a drágakőnél is nagyobb értéke.
Az atya ezután az aznapi evangéliumra utalt, ami Mária karácsonyi történetben való jelenlétének a módját állította elénk a hiteles alázat példájaként. Mária stílusára jellemző az aktív, szeretetteljes nyitottság Isten tervére. Az evangéliumi jelenetben (Lk 1,39–45) Mária bátor: nemcsak passzívan befogadja Isten akaratát, hanem sietve elindul, hogy meglátogassa Erzsébetet és szolgálatára legyen. Jelenlétének módja nem önmaga körül forog, hanem a másikra összpontosít, örömöt és hálát sugározva a környezetére. Mária azáltal lesz példa, hogy bölcs szeretettel van jelen mások számára, miközben teljesen Istenre hagyatkozik.
Az elmélkedés végén Ágoston atya néhány kérdést ajánlott az elhangzottak személyesebb továbbgondolásához: Ki jut eszembe először a hiteles alázatról, mint stílusról? A saját életemben jelen van-e az alázat erénye? Hogyan igen, hogyan nem? Magam körül hol látom az alázat ellentétének, az elszabadult gőgnek a pusztító erejét? Ezeken advent finisében érdemes elgondolkodni, és a személyes válaszainkat magunkkal vinni – akár a gyóntatószékbe is -, hogy felkészült, fogékony lélekkel lépjünk be a karácsonyi ünneplésbe.
Fotó: Serly Miklós
Ferences Média, 2024
