Szerdahelyi Csongor: Elődje, Labanc Zsolt, két cikluson át volt a konferencia vezetője. Ezalatt rendezték meg a megszentelt élet évét, amely fontos esemény volt a szerzetesrendek életében. Milyen örökséget vesz át, és merre szeretnének tovább haladni?
Dobszay Benedek OFM: Két nagyon fontos dolgot szeretnék kiemelni. Először is, úgy gondolom, hogy nekünk most elsősorban nem új dolgoknak kell nekiállnunk, hanem folytatnunk kell azt, ami elkezdődött. A másik: nem az a fontos, hogy én vagy a női elnök mit akar (a férfi konferencia elnöke mellett, vele egyenlő rangban, van elnöke a női konferenciának is), hanem együtt kell keresnünk a magyar szerzetesség és a két konferencia közös szándékait.
Ebben az elnökségben a vezető nem fölötte áll a többi szerzetesrendnek, hanem az a feladata, hogy koordinálja az elöljárók gondolatait, véghezvigye és szolgálja a magyar szerzetes közösségek kéréseit és szándékait.
Minden szerzetesrendnek más-más karizmái vannak. Együtt többre képesek és erősebbek a rendek, mint külön-külön a saját karizmák által meghatározott úton?
Igen. Ebben biztosak vagyunk. Jó tapasztalat, a rendszerváltás óta pedig különösen is érzékelhetjük, hogy a magyar egyházban a megszentelt életet élők szeretnek és eredményesen tudnak együtt munkálkodni. A megszentelt élet évének megszervezése – különösen a Szerzetesek tere-program – pontosan azt bizonyította, hogy ha egy-egy szerzetesközösségnek már nincs is elég ereje például egy nagy rendezvény megszervezésére, akkor összefogva nagyobb dolgok születhetnek, mint ami külön-külön származhat a közösségekből. Számomra a szerzetesi együttműködésben nagyon szép, személyes élmény volt például az „Iránytű” hivatástisztázó műhely, ahol több szerzetesközösségből jöttünk össze segíteni a fiatalokat, hogy megtalálják a saját életútjukat.
Különleges, spirituális tapasztalat volt, hogy a különböző lelkiségek vagy lelkiségi családok ebben a programban jelenlévő tagjai nem versengtek, hanem egy nagyon szép, sokszínű kórust tudtak alkotni egymás mellett, ahol senkinek nem kellett föladni azt, ami a sajátja, viszont erősödhetett és gazdagodhatott a másik tapasztalatából.
Nagyon különbözőek a szerzetesrendek, nem csak egy külső szemlélő számára a habitust tekintve, hanem életkorok, karizmák és küldetések tekintetében is. Vannak rendek (ez talán a női rendek között látványosabb), melyeknek karizmái betöltötték küldetésüket. Néhány hónappal ezelőtt még száz szerzetesrend volt, amelyet jegyzett a szerzetesi iroda, ma kilencvenkilenc – ez a szám vélhetően a most következő három év alatt is csökkenni fog…
Igen, ez így van. Együttműködésünk szerves része, hogy ezzel a területtel foglalkozzunk. Nagyon szép dolog, hogy a magyar szerzetesség egésze felelősséget érez minden egyes rendjéért, közösségéért és minden egyes tagjáért is. Tapintatosan kell kezelni, amikor egy szerzetesközösség gyengülni kezd, hiszen ezekre az esetekre minden rendnek megvan a joga ahhoz, hogy a maga jövőjét tervezze. Mégis, a szerzetesség egészének ott kell lennie, hogy segítő kezet nyújtson, támogassa és felkarolja ezeket a közösségeket, ha ők is így akarják. A közeljövőben egyik feladatunk lehet, hogy segédanyagot készítsünk arra az esetre, ha egy rendnek, meggyengülése miatt, esetleg le kell mondania bizonyos intézményeiről, házairól vagy bármi másról. Segítséget kell nyújtanunk abban, hogy hogyan viheti végbe törvényesen és emelt fővel ezeket a döntéseket. De nem csak a megfáradt közösségeknek, hanem sokszor egy életerős rendnek is vannak olyan pillanatai, amikor úgy érzi, hogy segítségre szorulna egy intézmény fenntartásában vagy képzések szervezésében. Ehhez próbálunk olyan együttműködést felkínálni, amely egyik félnek sem teher, amelyben bizalommal számíthatunk egymásra.
Vannak olyan, az elmúlt 30-40 évben született közösségek, amelyek törekvéseinek vannak szerzetesi szegmensei. Sokszor új módon. Mennyire integrálódnak ebbe a munkaközösségbe ezek az új közösségek?
Két részre kell bontanom a válaszomat. Az egyik, hogy a szerzetesi elöljárói konferencia létezésének van egy jogi oldala, amelynek szentszéki alapjai vannak: a szerzetesi kongregáció alá tartozó rendeknek minden országban illik egy ilyen konferenciát létrehozni, amely a Szentszék által elfogadott statutummal, szabályzattal rendelkezik.
Az említett újszerű közösségek gyakran nem a szerzetesi kongregáció alá, hanem a világiak pápai tanácsa alá tartoznak, ebből kifolyólag az ő részvételük a konferenciában nem kötelező. Magyarországon azonban mind a női, mind a férfi oldalon úgy alakult ki, hogy ők is jelen vannak, tehát ezen közösségek képviselői, jóllehet, csak meghívottként, de ott ülnek a megbeszéléseken, és részvételükkel gazdagítják ezt az együttműködést. Az elnökségek ily módon őket, az ő érdekeiket is képviselik.
A Szentszék hivatali rendszerében a női és a férfi szerzetesség is a megszentelt élet kongregációja alá tartozik, tehát nincs külön férfi és női kongregáció. Magyarországon mégis külön testülete van a női és a férfi rendeknek. Mi ennek a létjogosultsága? Vannak külön női és férfi problémák?
Nálunk elsősorban történelmileg alakult ki így, hogy külön női és férfi elnökségünk van. Azt láthatjuk azonban, hogy vannak ügyek, amelyek máshogyan jelennek meg férfi és női oldalakon, emiatt indokolt is lehet a külön konferencia. Európában több országban egyetlen, egységes konferencia van. Lehet, hogy egyszer majd Magyarországon is az egységesítés felé irányuló döntésre jutnak az akkori vezetők, de most így működik, és nagyon jó látni, hogy ez a két konferencia – különösen a két elnökség – remekül együtt tud működni.
Hány férfi szerzetes van most Magyarországon?
Hazánkban jelenleg hatvanhat női és harminchárom férfi közösségben él összesen ezernégyszáz férfi és női szerzetes. E létszámnak kicsit több mint egyharmada, tehát több mint ötszáz szerzetes férfi. Az előző elnökség komoly adatbázist hagyott a jelenlegi vezetőségre, amelyből nagyon sok információt könnyen ki lehet nyerni. Ennek publikus része az interneten elérhető szerzetesi térkép.
Mivel gazdagítja a szerzetesség a magyar egyházat? Vannak egyházmegyék, ahol nagyon kevés a szerzetes, és van, ahol többen vannak…
Sokan a feladata, a munkája felől közelítik meg a szerzetességet, vagy sokszor arról az oldalról, hogy ők imádkoznak. Egyházképtől függ, hogy a szerzetesség mit is jelent valójában, hiszen ennek tartalma mélyebb, mint amit kívülről láthatunk. Az egyházban Isten meghív embereket egy egészen különleges, sajátos életre. A szerzetesek már csupán a létükkel és egyéni elköteleződésükkel is színesítik az egyházat. Létezésük fölötte áll annak, hogy milyen munkát végeznek. A szerzetesség valójában a meghívó Istenről ad prófétai jelet az egyházban, és bizonyos emberek számára ez az üdvösség útja. Egy egyházmegyében élve, az ott élők számára létükkel mutatják, hogy az üdvösség elérésének ez is egy lehetséges formája, és hogy Isten ezen az életállapoton keresztül is vezethet valakit életszentségre.
1990 előtt négy évtizeden át alig volt jelen a szerzetesség látható módon a magyar egyház életében. A megmaradt négy szerzetesrend tagjai habitusukat csak a gimnáziumok és kolostorok falain belül hordhatták, a templomban már nem volt ajánlatos abban mutatkozni. Azóta eltelt majdnem három évtized, és mára jól láthatóan visszatért az egyházba a szerzetesség. Elfoglalta-e azt a helyét a magyar közgondolkodásban, amelyet megérdemel, illetve amely alapján ki tud teljesedni a közjó és az egyház szolgálatában?
Úgy látom, hogy sok, egymással ellentétes folyamat van jelen. Egyrészt a rendszerváltás óta – bár vannak belépő tagok, és azóta sok szerzetesrend megjelent vagy visszatérhetett –, nagy létszámbeli csökkenésnek lehettünk tanúi, egyszerűen demográfiai okok miatt.
Az egyházmegyés papság körében is hasonló tendencia figyelhető meg…
Igen… Emellett azt gondolom, hogy a szerzetesség sokat alakult az elmúlt évtizedekben, és a rendi élet sok helyen fontos tényezővé vált. A fővárosban és bizonyos egyházmegyékben több szerzetesközösség is jelen van – sok esetben például egy intézmény fenntartása miatt –, de vannak Magyarországon olyan vidékek, ahol feltehetően a mélyen vallásos, katolikus emberek sem tudják igazán, hogy mit jelent a szerzetesség, egyszerűen azért, mert nem találkoznak vele, és lehet, hogy a hitoktatásban sem jelenik meg eléggé a szerzetességről tanítás. Ebben érdemes lenne fejlődnünk: dolgoznunk kellene azon, hogy a szerzetesség lényege hitelesen megjelenjen azok előtt is, akik saját egyházközségükben, közösségükben élő szerzetessel még soha nem találkoztak.
Akkor tehát van tennivalója a magyar szerzetesi elöljárók konferenciájának az elkövetkező három évben?
Igen, mindenképp, és hála Istennek, bár új problémák, új teendők mindig vannak, a munkánkat nem a nulláról indítjuk. Feladataink sok területén már kész stratégiát örököltünk. Ennek segítségével vihetjük tovább a már elkezdett folyamatokat, így szolgálva munkánkkal a magyar szerzetességet.
Az interjút lejegyezte: Varga Mónika – Ferences Sajtóközpont, Ferences Alapítvány
fotó: Ferences Sajtóközpont, szerzetesek.hu, Graf Ádám
