Szécsényben, a „magyar Assisiben,” a Ferences Szegénygondozó Nővérek olyan közösséget hoztak létre, ahol a mindennapokat az imádság és a legelesettebbek szolgálata határozza meg. A harmadik ághoz tartozó nővérek az általuk működtetett Ferences Betánia Idősek Otthonában szeretetteljes gondoskodást nyújtanak az idős és rászoruló embereknek, továbbá a helyi közösség és a környező falvakban élők lelkét is gazdagítják. Hivatásuk a szegények támogatása miközben Assisi Szent Ferenc és Szűz Mária szellemében minden ember felé nyitott szívvel fordulnak. Bejegyzésünkben a Demokrata cikkét közöljük.
Az Újszövetségben említett, Jeruzsálem közelében fekvő Betánia palesztinai kisvárosként szerepel a Bibliában. Jézus idejében különös jelentősége lehetett a szegényekről és betegekről való gondoskodásban. Itt élt testvéreivel a Jézus által feltámasztott Lázár, ezért a település Lázár helyeként is ismert. Az Úr Jézus itt szállt meg, miután bevonult Jeruzsálembe, és mennybemenetelekor is itt búcsúzott el tanítványaitól…
A szent útmutatás nyomán civil munkatársaikkal közösen a szécsényi Ferences Szegénygondozó Nővérek is igyekeznek úgy formálni életüket és közösségüket, hogy az általuk működtetett Ferences Betánia Idősek Otthonának lakói, illetve a napközben hozzájuk betérő idős emberek valóban családias légkörben szerető gondoskodást, színvonalas ellátást és lelki segítséget kapjanak. De a nővérek nemcsak rájuk, hanem a környező falvakban élő rászorulókra is figyelnek.
Középkorú roma asszony álldogál a szécsényi Ferences Betánia Idősek Otthona bejárata előtt. Miközben szóba elegyedünk vele, a kezében lévő bevásárlótáska tartalmát mutatja, hálát adva a ferences nővéreknek.
– Gyermekét egyedül nevelő anyaként gyakran kérek segítséget a nővérektől, akik soha nem utasítanak el. Most is kaptam tőlük élelmiszercsomagot, nem győzöm elégszer megköszönni. Korábban egy Pest környéki üzemben dolgoztam, nap mint nap ingáztam innen, Nógrádból, de a betegségeim miatt már nem tudok nehéz fizikai munkát végezni, ezért nagyon jól jön a támogatás – mondja.
Az idősek otthonába lépve eleven, nyüzsgő élet fogadja a látogatót. A reggelit követő érkezésünkkor a lakókat a közösségi tér társalgójában találjuk.
Ágnes nővérrel arról beszélgetünk, hogy a bentlakásos otthonban harminc idős, meggyöngült egészségű, folyamatosan gondoskodásra szoruló ember él, sokan közülük kerekesszékhez kötötten. Az ellátás iránt rengetegen érdeklődnek, jelenleg csaknem háromszázan várnak beköltözésre, többségük fizikailag, illetve mentálisan sérült, egyedülálló ember.
A saját rendházban élő, az idősek otthonában szolgálatot teljesítő öt ferences nővér nemcsak fenntartói, hanem intézményvezetői, foglalkoztatói-mentálhigiénés és gondozói feladatokat is ellát, napi munkájukat civil dolgozók segítik.
– Országos hatáskörű intézmény vagyunk, távolabbi régiókból is megkeresnek bennünket, de a környékről érkező, legsérülékenyebb egészségi állapotban lévő jelentkezőket előnyben részesítjük, hogy a családtagok, rokonok könnyebben látogathassák őket – mondja Ágnes nővér. – Ezen a vidéken kevés a bentlakásos intézmény, ezért voltaképpen hiánypótló tevékenységet végzünk. Az otthon működtetése mellett részt veszünk az idősek nappali ellátásában is, amely a magányosan élő szécsényi emberek számára gyakran átmenetet képez az otthoni lét és a végleges beköltözés költözött. Minden napnak megvan a maga megszokott rendje: a hétfő a szentmise, a kedd a hittan, a szerda az irodalom, a csütörtök a népdalkör, a péntek a kreatív foglakozások, kézművesség, játék, közös séta ideje. A családtagok számára kifejezetten megnyugtató érzés, hogy nálunk biztonságban, szeretetteljes környezetben tudhatják hozzátartozóikat. Éppen ezért fájdalmasak azok a szinte nap mint nap előforduló helyzetek, amikor férőhely hiányában sajnos vissza kell utasítanunk a jelentkezőket.
Nagy Miklósné Marika néhány évvel férje halála után határozta el, hogy beköltözik az otthonba.
– Gyermekkoromtól fogva vallásos nevelést kaptam, hívő keresztény ember vagyok, annak idején, amikor súlyos lábtörésből lábadoztam, még járókerettel is elbicegtem a templomba szentmisére. Gyermekem sajnos nem született, de a nővéreim tíz unokáját a sajátomként szeretem, ők is ragaszkodnak hozzám, gyakran meglátogatnak. Az imaórákat sokszor én magam vezetem, de egyéb foglalkozásokon is szívesen veszek részt, nagyon jól érzem itt magam. Ha a szívem úgy diktálja, naponta kétszer is elmegyek a kápolnába, hogy erőt merítsek, megkönnyebbüljek, letegyem a lelki terheimet.
Ágnes nővér hangsúlyozza, hogy nemcsak a beköltözők, hanem a hozzátartozók is nagyon nehéz élethelyzetben vannak. Gyakran egyik pillanatról a másikra kell komoly, életre szóló döntést hozniuk. Amint fogalmaz, nem arról van szó, hogy ne szeretnék idős, beteg családtagjaikat, de a napi gondok, a létfenntartásért folyó küzdelem vagy saját egészségi problémáik mellett nem tudnak folyamatosan a szeretteik mellett lenni, ami nagyon komoly lelki vívódással jár a számukra, ezért a nővérek megpróbálnak nekik is támaszt nyújtani a veszteségek feldolgozásában.
– Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően az időskor egyre inkább kitolódik, ugyanakkor számottevően emelkedik az állandó felügyeletet igénylő, mozgásukban korlátozott vagy demenciával küzdő betegek aránya is, ami felkészületlenül éri és teljesen igénybe veszi a családtagokat, de minket is kihívás elé állít.
A magyar alapítású, jelenleg országszerte 13 főből álló, kis létszámú szerzetesrend testvérei a szécsényi rendház mellett az esztergomi központban és Siófokon élnek, ahol az adott település kihívásaira reagálva élik mindennapjaikat.
Szécsényben az idősek otthonának működtetésén túl még sokrétű szolgálatot látnak el. Részt vesznek a helyi plébánia életében, a hittanoktatás, a cigánypasztorációs szolgálat és a családgondozás terén is aktívak. Korrepetálják a szegény gyerekeket, igyekeznek felkeresni és segíteni a városban élő idős, szegény vagy beteg embereket. Mivel Szent Ferenc példája arra tanította őket, hogy Isten elsősorban az Oltáriszentségben és a körülöttük élő szegényekben fordítja feléjük arcát, mindennapjaikat az imádság és a szegénygondozás ritmusára építik.
A szomszédos településről, Rimócról származó Lúcia nővér istenhite fokozatosan érlelődött az évek folyamán a végső elköteleződést jelentő döntés meghozataláig.
– A betegség látványa soha nem riasztott el, a rászorulók iránti érzékenységemet természetesnek tartom, nem teherként, sokkal inkább ajándékként élem meg. Szent Ferenc mellett mindig is Teréz anya volt a legfontosabb példaképem, már kislánykoromban is az ő életéről szóló Jézusért tesszük című könyvet forgattam. Jelenleg az idősek otthonában végzett szolgálatom mellett szülőfalumban, Rimócon, cigány telepeken élő szegény családokkal foglalkozom. Jellemzően lakhatási, megélhetési problémákkal küzdenek, a kilátástalanság, az élet kihívásai elől a drogok világába menekülnek. Viszem a gitáromat, együtt énekelünk, imádkozunk, dicsőítünk, igyekszem békét vinni az otthonaikba, erősíteni a hitüket, felelősségtudatukat. A szerzetesi ruha megnyitja a szíveket, a cigány családok azonnal a bizalmukba fogadtak, azóta is kölcsönös tisztelettel fordulunk egymás felé.
Lúcia és Ágnes nővért érzékenyen érinti, hogy a média, ezen belül a tömegszórakoztatásra szánt filmipar időnként jelentősen torzítja az egyházról, illetve a szerzetesekről a társadalomban kialakult képet, amolyan csodabogaraknak beállítva őket. Ezért a pasztorációs munkát – főként a fiatalabb generációk körében – sokszor kénytelenek a sztereotípiák lebontásával kezdeni.
– Az egyház szolgálatában álló emberek privát életében zajló személyes krízisek szomorúsággal töltenek el bennünket, de a médiának az egyház egészére vonatkozó elfogultan általánosító gyakorlatát nagyon ártalmasnak tartjuk. Fájdalmas számunkra, hogy a követendő jó mintákról sokkal kevesebb szó esik, mint a botrányokká duzzasztott esetekről. De ezek a válságok akár meg is erősíthetik az egyházat, illetve az egyéni szolgálatot, amennyiben önvizsgálatra, az Istennel való kapcsolatunk elmélyítésére és összefogásra sarkallnak.
Az intézményvezető Klarissza nővér arról tájékoztat, hogy a közösséget alapító P. Oslay Oswald atya 1920-as években kidolgozott koncepciója rávilágított: sem az állam, sem az egyház, sem a társadalom nem képes egyedül megoldani a „szegényügyet”, a személyes gondoskodás rendszerének kiépítéséhez összefogásra van szükség. Éppen ezért környezettanulmányok révén felkutatták és nyilvántartásba vették a legszegényebbeket, akiknek a világi hölgyek gyűjtöttek adományokat. A konkrét szegénygondozó munkát a ferences nővérek végezték, akik személyesen keresték fel és gondozták a salakhegyek tövében, trágyadombok alján, földbe vájt barlangokban, kriptákban, istállókban élőket, szem előtt tartva a csendes jelenlét és észrevétlen segítség alapelvét, a másik ember méltóságának tiszteletét.
– Azóta egy egész évszázad telt el, de szerencsére sok követendő példát látok a mai magyar társadalomban is; úgy vélem, hogy a lakosság érzékeny és fogékony az elesettek felkarolására, a hiteles, jó célok mögé szívesen sorakoznak föl az emberek. Munkatársaink és a velünk együtt szolgáló önkénteseink is nagyon odaadóan dolgoznak. Van köztük, aki ismeretlenül kopogtatott be hozzánk, hogy felajánlja a segítségét, mert a feladatvállalással saját családi krízishelyzetét szerette volna túlélni. A mások felé fordulás végül igazi terápiaként hatott rá. De gyakran térnek be hozzánk jószívű emberek egy-egy tál saját készítésű süteménnyel, a kertben termesztett paradicsommal, almával is, hogy kedveskedjenek a bentlakóknak. Ez az önzetlen szeretet minket is éltet – sorolja a példákat Klarissza nővér.
A lelkigyakorlatokat is vezető szerzetesnő a Jóisten kegyelméből immár 34. éve szolgál a Ferences Szegénygondozó Nővérek közösségében, saját bevallása szerint egyre nagyobb örömmel és szeretettel.
– Nincs nagyobb méltóság, mint hogy az Úrnak élhetek. Már a magamra öltött ruházattal is a Teremtőt juttatom az emberek emlékezetébe. A mögöttem lévő megküzdött útért nagyon hálás vagyok, mind a Jóisten, mind a közösségem, mind az emberek részéről áldottnak, megajándékozottnak érzem magam.
Amint Klarissza nővér fogalmaz, Assisi Szent Ferenc arra tanít bennünket, hogy „Isten szemében mindnyájan szegények vagyunk”. Mindenki éhes a szeretetre, ezért is fontos, hogy soha ne mondjunk le a másik emberről.
***
Azokért, akik senkinek sem kellettek…
Felismerve a „hárommillió koldus országának” szükségletét, P. Oslay Oswald ferences tartományfőnök 1920-ban indította el a kis közösséget Egerben, Páhok Mária Franciska és Kroumann Mária Magdolna segítségével.
A ferences világi rendi lányokból szerveződött közösség Krisztusnak kívánt szolgálni, felkarolva a társadalom legszegényebbjeit: koldusokat, hajléktalanokat, öregeket és mindazokat, akiknek senkijük nem volt, akik senkinek sem kellettek. Oswald atya az Egri Norma eszméje – a szegénységben élő emberekre nem problémaként, hanem a társadalom részeként tekint – alapján kapcsolta össze az önkéntes társadalmi mozgalmat az egyházi karitatív munkával. A tevékenység fő szervezői és lebonyolítói a szegénygondozó nővérek voltak. 1936-ban belügyminisztériumi rendelet tette kötelezővé az Egri Norma bevezetését valamennyi városban és nagyobb községben, Magyar Norma néven.
A Ferences Szegénygondozó Nővérek közösségét az illetékes római Szerzetesi Kongregáció 1930. február 27-én nyilvánította egyházmegyei jogú katolikus szervezetté. A rend gyorsan elterjedt, az 1950-es „szétszóratás”, vagyis a rend betiltása előtt 250 nővér 42 helységben szolgálta a legelesettebbeket.
A kommunizmus viharos évtizedeit átvészelve 1990-ben nyílt meg első rendházuk Esztergomban az anyaházban, majd Szécsényben és Siófokon is újabb kolostorokat alapítottak.
Szöveg: Szabó Jutit/Demokrata
Forrás: Demokrata.hu
Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Ferences Média, 2024
