Horváth Pál professzor, a középkori, skolasztikus teológiatörténet avatott ismerője A Szó szimfóniája sorozat keretében a nagy ferences gondolkodókat veszi sorba: júniusban Szent Bonaventuráról beszélt a Pasaréti Közösségi Házban, november 7-én pedig Johannes Duns Scotust mutatta be, akit még kevésbé ismerünk, mint Bonaventurát.
Mivel gazdagíthat minket ma Scotus szellemi hagyatéka? – tette fel a kérdést a bevezetőben Bagyinszki Ágoston OFM.
Boldog Johannes Duns Scotus – Az Éleselméjű Doktor címmel meghirdetett előadásában Horváth Pál kifejtette, intellektuális teljesítmény terén Duns Scotus talán a legjelentősebb középkori ferences gondolkodó; életműve a 13. századi nagy skolasztika delelőjén túl bontakozott ki.
A „ferences intellektuális hagyomány” a szellemi előzmények közül elsősorban Szent Ágostont tekintette mértékadó gondolkodónak, míg a domonkosok Arisztotelészben tisztelték az előfutárukat. Ez két szellemi beállítódást jelent a későbbiekben, a ferences iskola inkább a hit életelvként, cselekvésként való megvalósítását tekintette célnak. Scotus is úgy vélte, a hitet nem kell, mert nem lehet teljességgel megérteni. Ez két olyan párhuzamos beállítódást jelent, amelyek a 20. századig elevenek maradtak a katolikus bölcseletben.
Scotus élettörténete kevéssé dokumentált; 1265-ben született Skóciában, még élt tehát Tamás és Bonaventura. Családi körülményeiről csak feltételezéseink vannak. Valószínűleg vagyonos, nemesi családba született, Berwick grófságban, Duns városában. Egyik nagybátyja ferences skót provinciális volt. Dumfries kolostoriskolájában kezdte meg tanulmányait, ahol korabeli szokás szerint a „hét szabad művészetet” oktatták.
1280 körül kezdhette meg magasabb iskoláit, amihez megbízható latintudás kellett. A közös latin nyelvűségnek köszönhető a középkor jó értelemben vett „multikulturális” jellege – fűzte hozzá Horváth Pál. – 15 évesen lett Newcastle-ben ferences szerzetes, és kezdte meg egyetemi tanulmányait Oxfordban, ami mai fogalmaink szerint a humán gimnázium és egyetemi képzés elegyét jelentette.
Oxford és a ferences tudományosság egyfajta szimbiózisban létezett akkoriban. Az oxfordi egyetem csírája 1090 körül jelent meg, az elemi képzést biztosító helyi iskola nőtte ki magát egyetemmé Európában harmadikként, Párizs és Bologna után.
A teológia hatesztendős képzést jelentett Oxfordban. 1296 táján kezdhetett mint kiemelkedő tehetség önállóan tanítani. 1300-ból pontos adatunk van arra vonatkozóan, hogy gyóntatási engedélyt kapott, tehát addigra pappá szentelték és letette az örökfogadalmát. Arra is van adat, hogy egy professzor mellett nyilvános vitákon lépett fel: mint szekundánsnak ellenérveket kellett felsorakoztatnia, hogy a professzor argumentálhassa az állításait.
Gyakorló tanítását valószínűleg angliai ferences házakban teljesítette, ezt követően megtorpant a pályája, amikor a magiszteri cím elnyeréséért Párizsba küldték, ahol azonban éppen nehéz helyzet állt elő a finanszírozási kérdéseket érintő „tizedvita” kapcsán. A korra amúgy is jellemző volt, hogy az egyetemi professzorok időről időre sztrájkba léptek, kivonultak, másik városban új egyetemet alapítottak – így jött létre a cambridge-i egyetem, és számos itáliai intézmény is. Az egyetem jó üzlet volt, sok bevételt jelentett, ezért az uralkodók és a városok is tárt karokkal várták őket.
Duns Scotus első nagyobb munkája a Lectura néven ismert kéziratköteg, az „oxfordi mű”, amely fiatalkori előadásai foglalata – ezek valójában hallgatói lejegyzések, nem túl precízek vagy megformáltak.
1305-ben, 40 évesen lehetett végre teljes jogú professzor, voltaképpen tanszékvezető – amely megbízatás „ugródeszkának” számított a korban. Scotus mindössze két évig tanított a párizsi teológiai fakultáson, noha rendkívül nagyra tartották. 1307-ben megint közbeszólt a történelem és a rendi vezetés: ekkor kezdett Szép Fülöp fellépni a templomosok rendje ellen, majd hét év alatt végleg meg is semmisítette őket.
A párizsi professzorok feltehetően a támadás alatt álló rend javára foglaltak állást, nem az uralkodó mellett, ami kényes politikai helyzetet eredményezett – talán ez volt az oka, hogy a rendi vezetés elhelyezte Scotust Párizsból: átköltözött Kölnbe, ahol a ferences studium generale oktatója lett. Itt is domonkosok voltak a riválisok: Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás is tanított Kölnben; talán éppen a domonkosok ellensúlyozására küldték oda. Az ottani ferences közösséget mintegy 300 testvér alkotta, a studium generalét pedig kiterjedtebb kör látogatta, köztük világi papok is. Sajnálatra méltó módon Duns Scotus 1308. november 8-án elhunyt, feltételezések szerint valamilyen járvány következtében.
Kész műveket nem örököltünk tőle, kéziratokat azonban igen; a korpuszt a tanítványok szerkesztették. A Lectura és a párizsi Ordinatio a szerzetes két kiemelkedő műve, utóbbit tekintik főművének. Népszerűségét tükrözi az utókor is: sztárteológus vált belőle, scotista gondolkodási irány jött létre, „újabb ferences iskola” a Bonaventura képviselte irányhoz képest.
Scotus műveiből rekonstruálható a gondolkodói profilja. Alapvető teológiai-filozófiai problémája az Isten abszolút szabadságából való kiindulás. Induljunk ki abból, hogy Istent létezőnek vesszük, nem próbáljuk bizonyítani a létét. Az abszolút szabad Isten teremti a világot, ugyanakkor azonban semleges intellektuális érdeklődésünk számára örökké elérhetetlen marad, nem lehet puszta értelmi úton megtalálni – magyarázta Horváth Pál.
Isten maga a lét, a lét teljessége. Scotus szerint a létezők létezéséből nem lehet Isten létezéséhez eljutni, mint a tomisták vélik. Ha Istent minden más végső okának gondoljuk, besoroljuk a fizikai létrendbe, „eggyé válik a létezők sorából”.
Isten megtehetné, hogy nem teremt? Mi a teremtő „isteni jókedvnek” a forrása? A választ a szeretetben találjuk: azért teremt, mert szeret. Szeretete hármasságában ölt testet. Szabadon teremt, nem kényszerből. A semmi az ellenpólusa Istennek; a semmi kívül áll a lét értelmezési tartományán (Heidegger Scotusból írta disszertációját). Scotus szerint „a bűn és a megváltás” Isten eredeti terve, nem az ősbűn után állt elő egy megoldásra váró problémás helyzet, hiszen azzal a bűnös ember kényszerítette volna Istent a megváltásra.
A szeplőtelen fogantatás későbbi dogmájának első hathatós skolasztikus képviselője Scotus; bár ezt a tanítást az 1100-as évek elején – egyházatyák nyomán – már pedzegette Szent Anzelm egyik tanítványa is. Egy olyan nagyívű teológiai vízióról van szó, amely szerint a teremtés és megváltás művében már a Megtestesülést megelőzően „előre tervezett kegyelem” működik, amelyet Mária csodás módon a fogantatása pillanatában elnyert. Ezáltal lehetett lélekben is „felkészült” anyja, lelki társa Krisztusnak.
Scotus igen népszerűvé vált halála után. Követőinek az iskolája erősen nyelvlogikai karakterű, a 20. századi analitikus filozófusok nagy kedvence. Viszont mindezek miatt a hivatalos egyházi teológiának Scotus különce maradt: pár száz év múlva indult csak el az életművét elismerő kanonizáció. II. János Pál avatta boldoggá, amelynek folytatása, a szenttéavatási eljárás ma is tart. A renden belül a 20. században lelkiismereti kérdéssé vált hagyatékának a feltárása, kutatócsoport dolgozott és dolgozik a kritikai forráskiadások befejezésén.
A magyar könyvkiadás sem büszkélkedhet azzal, hogy mindössze egy vékonyka kötet jelent meg e középkori géniusz gazdag szellemi örökségéből – zárta gondolatmenetét az előadó.
Fotó: Google
Ferences Média, 2022
