Szekeres János Mocsán született 1932-ben. Ferencesnek indult, de a rendek feloszlatása illetve a ferenceseket érintő numerus clausus után ki került a rendi keretből. Villanyszerelőként és püspökinasként dolgozott, míg sikerült felvételt nyernie a győri püspökség kispapjai közé. 1960-ban szentelték pappá, majd Tatabányán, Kisbéren, Környén és Sopronban volt káplán.
A Kapisztrán Ferences Rendtartomány kérését 1978-ban az Állami Egyházügyi Hivatal elfogatta, és így a ferences múltú és lélekben magát mindig ferencesnek érző, világi papi szolgálatban álló Szekeres atya lett a pasaréti ferences templom templomigazgatója. Ezt a tisztséget a rend és a pasaréti hívek nagy megelégedésére 1989-ig töltötte be. Az ő ideje alatt újult meg a templom, bővült és korszerűsödött a rendház. A kolostorban lakó, egyetemi tanulmányokat folytató szerzetes növendékekkel atyai jó viszonyt ápolt. Magyar Gergely, jelenlegi ferences provinciális, aki akkoriban volt növendék, nagy hálával gondol vissza János atyára, aki az egyszerű emberekkel, a kétkezi munkásokkal különösen jól megérttette magát, és már akkor megmutatkozott az a jó tulajdonsága, ami később börtönlelkészként oly értékessé tette munkáját.
A rendszerváltozáskor, 1989-ben a ferencesek már szabadon nevezhettek ki saját templomaik élére rendtagot. Ekkor Szekeres János visszatért a győri egyházmegyébe, ahol soproni városplébános és kerületi esperes volt 1992-ig, majd fertőrákosi plébános haláláig. 1990-ben rendőrnek kinéző egyenruhások keresték fel a plébánián, amitől János atya kissé megrettent, mert azt hitte, hogy letartóztatják, de nem. A sopronkőhidai börtön vezetői jöttek hozzá, hogy közöljék, börtönlelkészt keresnek, és a plébános urat szeretnék felkérni e faladatra.
János atya először habozott, mert sohasem volt börtönben, fogalma sem volt róla, hogy mit és hogyan kellene tennie. Végül belevágott. Nem bánta meg. Haláláig élete legszebb lelkipásztori feladatának tartotta az elítéltekkel való foglalkozást. Nagy buzgósággal látogatta a fegyházban fogva tartottakat. Kivételes adottsággal végezte a fegyházlelkészi teendőket, lelkileg és anyagilag is támogatta a szerencsétlen embereket. Működését az állami hatóságok is méltányolták, amikor kitüntető elismerésben részesítették.
A soponkőhidai börtön vastag falai sok ezer szomorú sors titkait őrzik. Ma is kényszerlakhelye több száz elítéltnek. A börtön nyilván nem lehet otthona senkinek, nem is azért találta fel a társadalom ezt a fajta intézményt, de az fontos, hogy akik idekerülnek, esélyt kapjanak az értékesebb életre, és önmaguk illetve a társadalom iránt felelősebb emberként szabaduljanak.
A börtönlelkészi szolgálat ezt segíti. Szekeres János atya börtönmiséit 150-200 rab látogatta rendszeresen. Vagyis a néhány cella összenyitásával kialakított kápolnában több embernek hirdette a Megváltó örömhírét, mint a szomszéd falu templomában, ahol plébános volt.
A törékeny alkatú, már inkább csak suttogva beszélő lelkipásztorral néhány éve, a kápolna felszentelésén találkoztam. Mindene a rabok voltak és a raboknak is ő volt mindene. Két évtizede szinte minden idejét köztük töltötte. Több időt töltött rács mögött, mint a legtöbbet ült papok Rákosi és Kádár börtöneiben. Gyakran már hajnali ötkor a börtönkapuban várakozott, hogy az aznap szabadulót kivigye a vasútállomásra, néhány aprósággal és jó szóval ellássa. Csak egyet kért tőlük, nehogy viszontlátással búcsúzzanak…
Az őrkanonok szemmel láthatólag szerette a rabokat. Nem félt tőlük. Társuk és apjuk volt egy személyben. „Mikor először bejöttem és a fegyőrök kihirdették, hogy lehet találkozni az új börtönlelkésszel, elég sokan voltak rám kíváncsiak – mondta a kezdetekről 2009-ben. – Ott álltam előttük, és nem tudtam, mit is csináljak. Majd elindultam, és az elsővel kezet fogtam, bemutatkoztam, és valami apróságot kérdeztem tőle. Majd mentem a következőhöz. Egyszer csak látom, hogy egyik sírva fakad. Kérdésemre, hogy miért sír, azt mondta, hogy vele még sohasem fogott senki kezet és sohasem köszönt előre neki senki.”
Ettől kezdve tudatosan igyekezett megadni számukra a minden embernek kijáró tiszteletet. Hátuk mögött is úgy beszélt róluk, hogy „ez és ez az úriember”.
Isten nyugosztalja a rabok papját, Szekeres János atyát.
