Idén ünnepeljük A teremtmények dicsérete, azaz a Naphimnusz születésének 800. jubileumi évét, amelyet 2025. január 11-én délelőtt 10 órakor, az Assisiben található San Damiano-templomban nyitottak meg hivatalosan. Az ünnepen jelen voltak az első rend miniszter generálisai, a reguláris és világi rend elöljárói, továbbá a Ferences Nővérek Konferenciájának elnöke.

A Naphimnusz születése

Assisi Szent Ferenc 1225 tavaszán, néhány hónappal azt követően, hogy Alvernán megkapta a szent sebhelyeket, a San Damiano-kolostorban időzött, ahol Assisi Klára és társnői éltek. A Perugiai legenda szerint ebben az időszakban betegségei elhatalmasodtak rajta, erős fájdalmak gyötörték és teljesen megvakult: „Ötven napig, sőt utána sem tudta érzékelni sem nappal a napfényt, sem éjszaka a tűz világosságát, hanem állandó sötétségben élt a házban és a cellácskában. Ezenfelül szeme éjjel nappal annyira fájt, hogy éjszaka többnyire nem tudott pihenni és aludni.” (PL 43) Az egyszerű cellába, amelyben élt, egerek fészkelték be magukat, éjjel-nappal zaklatva Ferencet. A Perugiai legendából, amely visszatérően használja Ferenccel kapcsolatban a ‘részvétre gerjedt’ (‘részvétre gyulladt’) kifejezést, mikor a Szent az emberekkel együttérezve imádsággal jár közben értük, ezen a ponton a szövegben szinte sóhajként tör fel: Ferenc szenvedésében végül „részvétre gerjedt önmaga iránt” (PL 43), s így kérte Isten irgalmát és a türelmet betegségei elviseléséhez. Kérése meghallgatásra talált, az isteni vigasztalás megérkezett: az Úr arra emlékeztette Ferencet, hogy földi életének fájdalmai nem hasonlíthatók össze a majdani nagy és értékes égi kinccsel, s lelkében ezt hallotta: „Akkor hát légy vidám, testvér, és nagyon is örvendezz betegségeid és gyötrelmeid miatt. Egyébként pedig légy olyan nyugodt, mintha már országomban lennél.” (PL 43) Az Úr vigasztalása dicséretre indította őt, s így kiáltott fel: „Nekem tehát ezentúl nagyon kell örvendeznem betegségeimben és gyötrelmeimben (…). Ezért az Úr dicséretére, a mi vigasztalásunkra és szomszédaink épülésére új dicsőítő éneket akarok szerezni az Úr teremtményeiről, melyeket nap mint nap használunk, és amelyek nélkül nem élhetünk, de melyek által az emberi nem súlyosan vét Teremtője ellen. Naponta hálátlanok vagyunk ekkora kegyelemért, mert nem dicsérjük úgy Teremtőnket és minden jó adományozóját, ahogy illenék.” (PL 43)

Így született meg a Naphimnusz, amelyhez Ferenc később két új strófát is szerzett: az egymás iránt gyűlölködő assisi püspök és podeszta kibékítésekor a megbocsátásról, földi élete végét érezve pedig a halál nővérről szóló versszakot. Szenvedése ellenére a hálától túlcsorduló hit tekintetével szemlélte dicséretében a teremtés csodáit, felismerve bennük a Teremtő jelenlétét, amely értelmet és jelentést ad létezésüknek. Minden teremtmény Isten tökéletességének tükre: testvérekként kapcsolódnak össze, hiszen egyazon Alkotó művei és ajándékai. Együtt alkotják a teremtmények kórusát, amely szünet nélkül szemléli és dicsőíti a teremtő Istent, „a nagy Alamizsnaosztót”, aki „kegyes bőkezűségében (…) osztja javait” (CÉ2 77).

A Naphimnusz jubileuma a ferences családban

A korábbi centenáriumi évek nyitányaihoz kapcsolódóan a Naphimnusz jubileuma is az egész ferences család ünneplésével kezdődött: az ünnepi év hivatalosan 2025. január 11-én délelőtt 10 órakor a San Damiano-templomban vette kezdetét, azon a helyen, ahol A teremtmények dicsérete született, majd az ünnep az assisi püspökség mellett található Santa Maria Maggiore-templomban zárult. A szervezők célja ezzel az volt, hogy onnan induljanak, ahol Ferenc a Naphimnusz legnagyobb részét szerezte, s eljussanak a kiengesztelődés helyszínéig, ahol Ferenc így énekelt: „Dicsértessél, én Uram, azokért, kik megbocsátanak szerelmedért…”

Az ünnep mindkét része visszanézhető a www.centenarifrancescani.org weboldalon és a YouTube-on, erre a linkre kattintva. A fenti honlapról a nagy világnyelveken – franciául, angolul, olaszul, spanyolul és németül – elérhetők a szertartásokhoz kapcsolódó liturgikus segédletek is, ide kattintva. 

Ünnepeljük együtt a Naphimnuszt, amely a Poverello életének végső nagy vallomása, amely összefoglalja a Krisztushoz, a „szeretett Fiúhoz” való hasonulásának egész útját. Az Isten atyaságába vetett hite dicsőítő énekké változik, amely minden teremtmény testvériségét és szépségét hirdeti. Csakugyan, Ferenc a szépségben „a Legszebbet szemlélte, és a létezőkbe vésett nyomokon át követte mindenütt a Kedvest, mindenből lépcsőt formálva magának, amelyen fölhágott, hogy elérje azt, aki egészen kívánatos” (LM 9,1).

***

Szöveg: Kámán Veronika
Ferences Média, 2025