Kamarás Mihály Almáskamaráson, sváb családban született 1918-ban. Ugyanez a Békés megyei település adta a magyar egyháznak Károlyi Bernát kínai misszionáriust, a hét ferences vértanú egyikét. Nem sokon múlt, hogy Mihály atya nem a nyolcadik a vértanúk sorában.
Újvidéken, mikor 1944-ben mártíromságot szenvedett két rendtársa, őt is halálosnak szánt csapások érték. Csodával határos módon, vagy ahogy a 94 esztendős szerzetes mondja, a kemény fejének köszönhetően, és talán mert nem szenvedett eleget, még ma is él. S kissé szégyenkezve teszi hozzá: „elég kényelmes életem volt”.
Kamarás Mihály Almáskamaráson, sváb családban születet 1918-ban, 1942-ben szentelték pappá, június 17-én tartja rubinmiséjét. Ugyanez a Békés megyei település adta a magyar egyháznak Károlyi Bernát kínai misszionáriust, a hét ferences vértanú egyikét. Nem sokon múlt, hogy Mihály atya nem a nyolcadik a vértanúk sorában. Újvidéken, mikor 1944-ben mártíromságot szenvedett két rendtársa, őt is halálosnak szánt csapások érték. Csodával határos módon, vagy ahogy a 94 esztendős szerzetes mondja, a kemény fejének köszönhetően, és talán mert nem szenvedett eleget, még ma is él. S kissé szégyenkezve teszi hozzá: „elég kényelmes életem volt”.
Hogyan lett ferences? Falujuk plébánosa a tanulni vágyó kisdiákot az elemi elvégzése után Szegedre, a piarista gimnáziumba irányította. Mihály atya akkor alig tudott magyarul, mert a szülőfalujában mindenki svábul beszélt. Szegeden elsőpéntekenként a diákok a ferencesekhez jártak gyónni és szentmisét hallgatni. Így ismerkedett meg a ferencesekkel, és hatodik osztály után felvételét kérte a rendbe.
Szécsényben kezdte meg tizennyolcad magával a noviciátust. Jászberényben, majd Gyöngyösön folytatta a rendi növendék éveket. 1942. június 21-én Zadravetz István ferences püspök 13 fiatalembert, köztük Kamarás Mihályt pappá, 12 növendéket pedig diakónussá szentelt a gyöngyösi barátok templomában. Ekkor még nem is tették le minden vizsgájukat, de sietni kellett, mert a háború miatt meg kellett kezdeniük néhányuknak a tábori lelkészi szolgálatot.
Mihály atya ma is emlékszik rá, hogy a szentelésen miről beszélt a püspök, aki – szerinte – kiváló ember volt, és igaztalanul tartották, tartják militaristának, háborús uszítónak. Ebből egy szó sem igaz, mondja. A jeles szónok a szenteléskor arra kérte az újmiséseket, hogy akár a fronton, akár idehaza mindenkihez nyitott tenyérrel és ne ökölbe szorított kézzel közeledjenek. Még az ellenséghez, az ellenfélhez is, különösen pedig a sebesültekhez és a beteg emberekhez. A pap keze simogasson, ne üssön, a pap mindig és mindenkihez megértéssel közeledjen – mondta Zadravetz István tábori püspök 1942-ben Gyöngyösön.
Szentelés után először Máriagyűdre került német gyóntatónak, onnan ment Újvidékre. Két, bukovinai székelyek által lakott faluban volt hitoktató, amíg lehetett, vagyis amíg meg nem érkeztek a partizánok, akik nyolc–tízezer magyart, köztük a mellettük kitartó ferenceseket gyűjtőtáborba hajtották és módszeresen irtani kezdték. A szörnyű időkről Mihály atya egyszerű szavakkal és már mosolyogva tud beszélni. Egy ideig ugyan álmában sem tudott szabadulni az átélt borzalmaktól, de miután a Délvidékről kiutasították és Szegedre került cserkészvezetőnek, már éjszakáit nem nyugtalanították az emlékek. Nyolcvanfős cserkészcsapatot vezetett, egyszer még a Bükkbe is eljutottak táborozni. A cserkészetet azonban hamarosan betiltották, és Mihály atya Pécsre került hitoktatónak. Itt volt a rendek feloszlatásáig, illetve a szerzetesek internálásáig. „Éjjel jöttek értünk, mint a rablók” – meséli széles mosollyal a 94 éves szerzetes. Először a szomszédos gyűdieket tették fel a teherautó platójára, majd a pécsi barátokat, köztük az oltárépítő laikus szerzeteseket is.
A kecskeméti lágerből mikor szélnek eresztették a szerzeteseket, Mihály atyának azt mondta a provinciálisa, hogy próbáljon valahol helyet találni magának, mert „nem fér bele a keretbe”. Salgótarjánban működött félévig, de a helybeli tanácselnök közölte vele, hogy „maga nem tetszik nekünk”. Civil állás után kellett néznie. Segédmunkásként, majd kórházi raktárosként helyezkedett el a nógrádi megyeszékhelyen. Három év múlva a gyöngyösi plébános Mátraházára hívta, a ferencesek által épített kápolnában lelkészkedett másfél éven át, mikor is az egyházügyi hivatal embere – mint Mihály atya mondja – elzavarta.
1958-ban visszatérhetett rendi keretbe, provinciai titkár és lelkipásztori kisegítő lett Budán. 1970-től közel egy évtizedig ismét a Mátra lesz otthona, a Kékes aljában lévő kápolnában fogadja a helyi és az erre kiránduló híveket. 1979-től 1984-ig Esztergomban házfőnök és provinciális-helyettes. Onnan Amerikába, New Yorkba kerül magyar lelkésznek. A rendszerváltozáskor hazatér, egy évig az akkor visszakapott szegedi kolostor gvárdiánja, 1991-től pedig a rend budai templomában lelkipásztor.
A ferences vértanúk üzenete a mai szerzetesek számára Mihály atya szerint: Tanuljanak, amíg lehet, utána találják meg hivatásukat, melyhez ragaszkodjanak. Istenszeretetben éljenek, becsüljék a rábízottakat. Rubinmiséje alkalmából hálatelt szívvel gondol szüleire, tanítóira, példaképeire. Köszöni Istennek a kapott szép hivatását, rendtársainak pedig azt, hogy befogadták, és arra kér mindenkit, hogy állhatatosan maradjanak meg az evangélium szellemében. „Isten azért marasztal ilyen sokáig ebben a világban, hogy ne csak élvezzem az életet, hanem vezekeljek is – mondja természetes kedvességgel. – Kényelmes életem volt, nem mintha megérdemeltem volna. Egy-két kis betegségen és egy-két partizánverésen kívül más bajom nem volt soha. Úgy látszik, hogy engedetlenségemért és más hibáimért még nem szenvedtem eleget. Azért vagyok ma is még itt.”
Csak azt találja kissé nyomasztónak, hogy újabban minden apró-cseprő ügyben is mások segítségére szorul. El kell fogadnia. Szívesebben segítene, minthogy állandóan segítségre szoruljon.
Szent Ferenctől kölcsönözött újmisés jelmondata ma is érvényes: Pax et Bonum. Ami Mihály atya fordításában így hangzik: Békében lenni Istennel, és akkor minden jó. Nem azért élünk, hogy minden kellemetlenségtől megszabaduljunk, főként, ha Krisztust vagy Szent Ferencet nézzük. Ők kevés evilági értelemben vett békét élveztek, mégis békében éltek Istennel, és az emberekkel szemben megértőek voltak. Az a legfontosabb, hogy megértőek legyünk. Szent Ferenc elfogadta a másikat olyannak, amilyen. Nem akart mindenáron téríteni. Ferenc elfogadta a másikat, még ha az rabló volt is. Ő rabló, tehát engem kirabol. Ő partizán, tehát engem agyon akar csapni… Az ellenségemtől ne várjam azt, hogy az simogasson.
A szellemileg ma is friss és lélekben ma is fiatal Mihály atya kiváló Newman- és Morus-fordításai napjainkban is népszerűek. A Margit körúti rendház tagjaként ma is fogadja látogatóit, gyóntat, imádkozik, és olykor szemrehányóan jegyzi meg egykori rendtársainak, az újvidéki vértanú Körösztös Krizosztómnak és Kovács Kristófnak, hogy őt miért hagyták itt. Az élet már ebben a korban fárasztó, de nem annyira, hogy Mihály atya ne készülne rubinmiséjének, vagyis pappá szentelése hetvenedik évfordulójának megünneplésére. És ha már itt maradt, szeretné megérni társai boldoggá avatását is.
Két alkalommal beszélgettem Mihály atyával. A második alkalom végén búcsúzáskor megkért, hogy húzzam ki az íróasztala felső fiókját. Gyönyörűen kifényesített szép, nagy almák sorakoztak benne. Vigyek belőle néhányat a családomnak, mondta. Csak egyet fogadtam el, megköszöntem és zsebre tettem. Mikor már kijöttem a rendházból, elővettem és beleharaptam. Belül is egészséges, zamatos volt. Olyan, mint Mihály atya szerzetesnek, embernek.
Kamarás Mihály rubinmiséjét a Margit körúti ferences templomban június 17-én 18 órakor mutatja be, az ünnepi szónok Majnek Antal ferences, munkácsi püspök.
(Szerdahelyi Csongor / Magyar Kurír/
