Idén emlékeztünk a nyugati egyházszakadás drámája, a reformáció ötszázadik évfordulójára. A visszatekintésekben gyakran előfordult ez a formula: „Ecclesia semper reformanda” az egyház szüntelenül reformálandó. Súlyos szavak. Találkozunk velük a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban és az azt követő pápák, így Ferenc pápa tanításában is. Miként kell értenünk? Hol találjuk e szavak forrását, hogy megismerhessük szövegkörnyezetüket? Sokan Szent Ágostont sejtik e kijelentés mögött, de egyetlen művében sem található. Szövegkörnyezet híján pedig csak iskolás módon, elemeire bontva juthatunk közelebb e kijelentés megértéséhez.
A „reformanda, reformálandó” igealak jövő idejű melléknévi igenév. Ennek az igemódnak az a jelentése, hogy a cselevés nem a múlt egyszer volt eseménye, nem is egyszeri kivételes alkalom, hanem, ahogy a „mindig (semper)” határozó szó megerősíti, a mindenkori jövőben, és így a mostani jelenben is történik, történnie kell. A cselekvés nehéz hűséget követel. A „reformanda” jövő idejű melléknévi igenév igekötős ige, mindkét tagja több jelentésű. A formáre, formát adni, formálni ige egy olyan alkotás folyamatát jelzi, mely minőségi, lényegi változást hoz létre. Minőségi, lényegi változás, hogy egy kő tömbből, vagy egy deformált, rossz szoborból a szobrász megalkotja a benne élő képet, mint Michelangelo az ő Mózesét. Isteni képessége ez a Teremtő képére és hasonlatosságára teremtett embernek. De a legfontosabb e képességből hiányzik: nem tud életet lehelni a művébe. Erre egyedül a teremtő Isten képes (Ter 2,7). A „re” igekötő gazdag jelentései között ott találjuk, hogy vissza, újra. A reformálás nem egy új valóság létrehozása, hanem formálás, az „ős-kezdet” szerinti megújítás, megújulás. Csak az képes rá, aki szívből ismeri ezt az őskezdetet.
A kezdetről a Szentírás első szavai írnak: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet” (Ter 1,1). De ki ismerheti az ős-kezdetet, az abszolút kezdetet, a teremtő Isten szívének örök szándékát e kezdettel? Szent János Evangéliumának első mondatai válaszolnak e kérdésre: „Kezdetben – abszolút kezdet – volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1), és „minden őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett” (Jn 1,3). „Az Ige testté lett és közöttünk lakott” (Jn 1,14). Miért? Hogy célba érjen a teremtés, haza találjon az Atya szívébe (Jn 14,2). Miként? Isten húsvéti Bárányaként (1Kor 5,7), aki „magára veszi a világ bűnét” (Jn 1,29), hogy az Atya szeretetét szeretetével, értünk, miattunk bocsánatot kérő szeretetével viszonozza, s így a bűntől deformált világot az Atya szíve szerint újraformálja, reformálja. Ez történik az ő órájában (Jn 17,1), a Golgotán, a húsvéti Bárány áldozatában.
A húsvéti szentségek (a keresztség, melyet élnünk kell; s az ezt megújító bűnbocsánat szentsége és az Eukarisztia) által részesülünk az ő reformációja kegyelmében, s egyszersmind meghívást és küldetést is kapunk arra, hogy őáltala, ővele, őbenne, és csakis az ő módján – hűségével, alázatával és önfeláldozó szeretetével – a krisztusi reformáció szolgáivá legyünk.
2018 húsvétján, a magyarországi ferences testvérek nevében
Fr. Zatykó László OFM
