Tokár János atya esztergomi távozása után 2014 nyarától Szabó Zoltánné Mónika ferences világi rendi munkatárs vette át az otthon irányítását, folytatva az akkorra már több mint két évtizede működő gondozói hagyományokat, és továbbadva azt a lelkületet, amely merőben különbözővé teszi ezt az intézményt a többi, hasonló tevékenységet folytató szociális létesítménytől. Keppel Dániel készített interjút Szabó Mónika intézményvezetővel. Az inerjú a Franka-lap karácsonyi számában is megjelent.

Fotó: Varga Mónika (archív)

– A Ferences Szociális Otthon 30 éves fennállásának ünnepe lehetőséget ad a számvetésre. Mit kell tudnunk az otthon jelen helyzetéről? Milyen változások történtek az elmúlt időszakban az Ön vezetése alatt?

– Jelenleg 26 lakónk van az intézményben, a működési engedélyünk is 26 főre szól. Igen magas a gondozottak átlag életkora, 85 év feletti. A legidősebb lakónk 99 éves, de a legfiatalabb is már jóval betöltötte a 80. életévét. Lakóink nagy ápolási igényűek, azaz a napi ellátásukban segítjük őket, legyen szó étkezésről, öltöztetésről vagy fürdetésről. Minden tevékenységükben támogatásra szorulnak. Vannak mentális problémákkal küzdő gondozottjaink is, tehát a demensellátásból is bőségesen kijut. A takarítószemélyzettel együtt 13 fő dolgozik az intézményben: 2 mentálhigiénés kolleganő, egy főnővér és szakképesítéssel rendelkező ápolók, valamint állandó jelleggel Jeremiás testvér, aki elsősorban az idős atyákat gondozza: Szabolcs atyát a rend részéről, illetve egy egyházmegyés papot, valamint egy harmadrendi testvért.

Az egészségügyi ellátásban annyi változás történt, hogy az elmúlt évben megkaptuk a szakápolásra szóló engedélyt, így elvégezhetünk olyan feladatokat is, amelyeket egyébként csak kórházi körülmények között vagy szakrendelőben lehetne. A koronavírus-járvány alatt ez nagyon fontos szempont volt, mert teljes védelmet tudtunk biztosítani a lakóink számára azzal, hogy nem kellett az épületből kivinnünk őket. Beszélhetünk még a létszámbővítésről is, sikerült még két hellyel növelnünk az intézmény kapacitását. Infrastrukturális szempontból pedig kialakítottunk két egyágyas szobát, amelyet kifejezetten a ferences szerzeteseknek tartunk fenn, és mivel a kollégium betegellátása is a mi feladatunk, az átalakítások során mostanra már a diákok betegszobáját és az orvosi vizsgálót is szeparálni tudtuk az idősotthon területén belül.

A bekerülési feltételek nem változtak, elsőbbséget élveznek a rendtagok és hozzátartozóik, valamint a támogatók, de azok felé is nyitottak vagyunk, akiknek semmiféle kötődése nincs a rendhez, sőt még a vallásos elköteleződés sem kritérium. Ettől függetlenül tartjuk magunkat a lelkiségi programunkhoz, például a miselátogatás, gyóntatás, áldoztatás megszervezéséhez, már csak azért is, mert a rendházból naponta többször jönnek fel szerzetesek, és bekapcsolódnak az életünkbe. Gyakran tapasztalom, hogy a lakók lelki fejlődésében történik változás, könnyebben el tudják viselni a helyzetüket, ha azt látják, hogy szeretve vannak.

Fotó: Varga Mónika (archív)

– A szociális otthon ferences jellegén tehát a ferencesek konkrét jelenlétét értsük?

– Elsődlegesen igen, de ez jellemző az otthon egész légkörére. Arra törekszünk, azt valljuk, hogy a szavaknak és a cselekedeteknek egységben kell lenniük, és hogy mindennek az alapja a szeretet. Egy ilyen közegben úgy átadni a szeretetet, hogy annak nem az Úr az alapja, sablonos és felszínes. A ferences jelenlét bennünket is megerősít, az atyákkal való találkozás támaszt nyújt felénk is. Martin atya telefonszáma ki van téve a faliújságra, bármikor bármely kolléganőm felhívhatja őt, ha lelki beszélgetésre szorul.

– A szerzetesi jelenlét mellett hogyan sikerül Szent Ferenc életének üzenetét, karizmáját jelenvalóvá tenniük az otthon mindennapjaiban?

– Milán atya, korábbi lelki vezetője az otthonnak, egy lelkigyakorlat során, amely minden kollégámat nagyon magával ragadta, Szent Ferenc életéből két dologra irányította a figyelmünket: a kicsiségre és az alázatra. Alázattal kell elfogadnunk a lakóinkat, a szakmai végzettségünk még kevés ahhoz, hogy betöltsük a hivatásunkat. Szent Ferenctől azt tanultuk, hogy legyen bennünk alázat a lakóink felé, csak így tudjuk igazán szeretni őket – manapság erről nem esik szó azokban az iskolákban, ahol ilyen jellegű munkára képezik ki az embereket.

– Mit jelent az alázat a gyakorlatban, akár egy magatehetetlen vagy demens gondozottnál?

– Számomra elsősorban azt jelenti, hogy elfogadom őt emberként úgy, ahogy van. Nem én mondom meg, hogy hogyan élje a mindennapjait. Elfogadom abban az élethelyzetben, amelyben éppen van, a kiszolgáltatottságában, a demenciájában, vagy ha élete utolsó szakaszához ér. Benne kell élni ezekben a helyzetekben vele együtt és nem rutinszerűen!

– Van olyan történet Szent Ferenc életéből, amelyet gyakran fölemlegetnek, esetleg vezérfonalul szolgál a munkájukban?

– Igen, a leprásokkal való találkozás alázatát szoktuk felidézni. Ferenc is először viszolygott a másik elesettségétől. Velünk is megtörténik, hogy főként a végstádiumban lévő lakóinknál olyan feladatokat is el kell látnunk, amelyeket a hétköznapi ember nem tudna megtenni. Ahogy Szent Ferenc meglátta bennük az embert, nekünk is ezt kell szem előtt tartanunk, hiszen azzal, hogy számolok az ember mivoltával, egyszersmind az istenképmás voltát fogadom el.

Fotó: Varga Mónika (archív)

– Szabolcs atya egyszer azt mondta, hogy ide nem meghalni jönnek, hanem élni. Az ápolás és gondozás az élet szolgálata, amelyet odaadóan végeznek, de emellett a halál tapasztalata is osztályrészül jut az otthonban dolgozóknak – és intenzívebben, mint egy hétköznapi embernél. Ön hogyan vélekedik a halálról?

– Nagyon nehéz kérdés. Itt is van egy szakmai oldal, amelyet megtanultunk, és meg is követelnek tőlünk, ugyanakkor végigkísérni valakit imádsággal az utolsó útján, amelynek lezárása a jó Isten kezében van csak akkor lehetséges, ha mi is lélekben meg tudunk erősödni, és önmagunk előtt is el tudjuk ismerni azokat az érzéseket, amelyek egy haldokló ellátásának feladatai során ott kavarognak bennünk. Hála Istennek, nekünk megvan az a lehetőségünk, hogy mindezt át tudjuk beszélni egy atyával, aki jelen van a mindennapi életünkben. Ez nehezen megoldható nem egyházi fenntartású intézményben.

– Hittel ápolni egy magatehetetlent vagy haldoklót megváltoztatja az életünket? Ön más ember lett azáltal, hogy itt vállalt munkát és nem egy állami intézetben?

– Nagyon! 50 évesen lettem elsőáldozó és bérmálkozó. Ezt követően meghívást kaptam a világi rendbe, idén tettem le az örökfogadalmam. Misszióként fogom fel a munkám, beleértve az intézményvezetést is. A világi rendtől nagyon sok olyan lelki többletet kapok, amelyet át tudok ültetni az itteni munkámba. A figyelmem nemcsak a lakókra terjed ki, hanem a hozzátartozóikra, sőt a kollégáim lelki egészségére is. Mikor beléptem ide – előtte az egészségügyben dolgoztam –, Ica néni lett a szakoktatóm és a támaszom egyszerre, akitől emberséget, szeretetet és empátiát tanultam, de az első kép, ami megmaradt bennem Vilmos atya keresztmamája volt. Kitárt karral jött felém, és azt mondta, hogy milyen jó, hogy itt vagyok, és hogy úgy várt, pedig ezt a nénit én nem is ismertem. Olyan feltétel nélküli szeretetet kaptam, amely elindított bennem folyamatokat, s most ezt a feltétel nélküli szeretetet szeretném visszaadni az itt lakóknak.

– Mi foglalkoztatja az embert élete vége felé?

– Legtöbb esetben a kapcsolataik a családdal és a környezettel. A kapcsolatok átértékelése történik. Sok alkalommal tartunk olyan ünnepséget családtagok meghívásával, amelyről tudjuk, hogy az utolsó. Utolsó házassági évfordulók és születésnapok, utolsó karácsonyok. A hozzátartozóknak ugyanúgy nehéz elfogadni ezt a helyzetet. Sokszor látom, hogy egymás vállán sírnak, és ez alól az érzés alól mi se tudjuk kivonni magunkat. A koronavírus-járvány idején Kapisztrán atyával való közös gondolkodásunk eredményeként ezért alakítottuk ki azt az üvegfalat a folyosón, amely lehetőséget biztosított arra, hogy a lezárások ellenére találkozni tudjanak lakóink a családtagjaikkal, hozzátartozóikkal. Lehetőséget biztosítottunk a kapcsolattartásra, ami nemcsak a mobilis gondozottjainknak volt jó, hanem az ágyhoz kötött időseinknek is, akiket ily módon ki tudtunk tolni az üvegfalhoz és mikrofonos portál segítségével kommunikálhattak szeretteikkel, miközben fizikálisan is látták egymást. Megjegyzem, próbálkoztunk a skype-on való kapcsolattartás kiépítésével, de ez nem bizonyult hatékonynak a demens betegeink számára. Az üvegfalon keresztül karácsonyi ünnepséget tudtunk szervezni Horányi művész úr közreműködésével, és az önkéntes diákok számára sem szakadt meg a kapcsolat azokkal, akikkel már egy ideje közös útra léptek. Az üvegfal nem szétválasztott, hanem összekötött minket a külvilággal.

Fotó: Varga Mónika (archív)

– És ha már a diákokról is esett szó, előnynek vagy hátránynak érzi a kollégium közelségét?

– Intézményvezetőként előnyként élem meg a diákok jelenlétét. Mivel megvan a munkánknak a monotonitása, a fiúk egészségügyi ellátása mindig nagy változatosságot mutat. Az ő esetükben sokszor és gyorsan kell döntéseket hoznunk a továbblépés érdekében. Így együtt olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Döntő fordulat akkor állt be a két intézmény életében, amikor bevezetésre került a kötelező közösségi szolgálat, és Szontagh tanárnő kezdeményezésére először az itteni diákokat, majd a városból másokat is bevontunk az otthon életébe, mint például a Montágh Imre Általános Iskola és Speciális Szakiskola tanulóit az ÉTA Szövetség támogatásával. A tanárnő a mi diákjainkat, én pedig a lakókat készítettem fel a rendszeres találkozásra. Figyeltünk arra, hogy soha ne forduljon elő kényelmetlen helyzet senki számára. A diákok társasjátékozást, felolvasást vállalnak, bevásárolni mennek vagy egyszerűen csak a lakókörnyezetet takarítják – igyekeztünk és igyekszünk mind a mai napig személyre szabott tevékenységi kört találni nekik. Pálmai karnagy úr segítségével olyanok is megfordulnak nálunk egy-egy éneklés vagy ünneplés keretében, akik maguktól talán nem jönnének ide. Miért jó mindez? Mert megváltozik a diákok elfogadása az idősek felé és fordítva. Bensőséges kapcsolatok alakulnak ki. Van olyan fiatalember, aki érettségi után még ma is visszajár az egyik lakónkhoz. Beengedünk óvodásokat és kisiskolásokat is, azon túl, hogy a Duna Múzeumból múzeumpedagógus is foglalkozik a lakóinkkal. Pezsgő életet szeretnék a gondozottjainknak biztosítani, hogy érezzék, színesebbé és jobbá teszik az életüket a gyerekek.

Ezekben a találkozásokban a diákok megtanulják tisztelni az időseket. Olyan életutakat látnak, olyan élettapasztalatokat hallanak, amelyek fontosak a fejlődésükben. A mi lakóink pedig belelátnak a mai fiatalok gondolkodásába azzal, hogy a saját hétköznapi történéseiket mesélik el, és ezáltal ők is könnyebben el tudják fogadni őket. Egyszóval kölcsönösen alakítjuk egymást.

Forrás:  Keppel Dániel /Szerzetesek.hu
Fotó: Varga Mónika (archív)
Ferences Média, 2023